Valahol egy sűrű, virágillatos erdő közepén élt egy apró rigó, akit Rozsdásnak hívtak. A tollai barnásvörösek voltak, a szemei kíváncsian csillogtak, de egyvalamiben különbözött a többi rigótól: nem tudott énekelni. Míg testvérei kora reggel már trillázták az erdei dallamokat, Rozsdás csak tátogott némán.
– Ne aggódj, Rozsdás – vigasztalta őt anyukája. – Mindenki másban különleges. Te is az leszel, csak meg kell találnod, miben.
Rozsdás ezután minden nap útnak indult, hogy megtalálja a saját különlegességét. Először megpróbált szöcskét fogni, de nem sikerült neki. Aztán falevelet gyűjtött, mint a mókusok, de azok csak nevettek:
– Miért gyűjtesz levelet, rigóka? Nem vagy te erdei raktáros!
Rozsdás elkeseredett, de egy napon, miközben a fák között repdesett, észrevett egy kis őzgidát, aki belegabalyodott egy csalánbokorba. Senki nem segített neki, hiszen mindenki félt a szúrós levelektől. Rozsdás habozás nélkül leszállt, és apró csőrével óvatosan kibogozta a gidát.
– Köszönöm – mondta az őzike csodálkozva. – Senki más nem jött volna értem!
A hír gyorsan elterjedt az erdőben: a rigó, aki nem tud énekelni, hős lett. Rozsdás segített a beteg vakondnak megtalálni a járatát, megosztotta a bogyóit a cinkékkel, és még a szúrós sündisznóval is barátságot kötött.
Egy tavaszi reggelen, amikor a nap aranyfénnyel simogatta a lombokat, Rozsdás egyedül ült egy ágon. Csönd volt. Aztán hirtelen egy halk trillát hallatott. Majd még egyet. És még egyet.
A többi rigó elcsendesedett, mert amit hallottak, az nem volt hangos vagy tökéletes, de tele volt szívvel.
– Ez a legszebb ének, amit valaha hallottam – suttogta anyukája.
Innentől kezdve Rozsdás minden reggel énekelt – nem azért, mert tudta, hogyan kell, hanem mert volt mit mondania. És az erdő soha nem felejtette el, hogy a legszebb dal szívből jön.
