Egyszer volt, hol nem volt, pontosan ott volt, ahol a kurta farkú malac túr, egy kis almafa. Ez nem ám akármilyen almafa volt, hanem Röfi malac kedvenc fája.
Röfi imádta az almát, és nagyon boldog volt, hogy isteni finomakat lakmározhatott. Azonban az egyik nap arra lett figyelmes, hogy nem éri el az almát. A fa ugyanis akkorára nőtt, ha Röfinek az már túl magas volt.
A kismalac keseservesen sírt, mikor az öreg Tibi Teknős bácsi éppen arra ment.
– Hát neked meg, mi bajod, Röfi? – kérdezte a teknős.
– Nem tudok többé almát enni. Nem érem már el – siránkozott a malac.
Tibi bácsi leült Röfi mellé, és mélyen elmerült a gondolataiban. Egyszer csak így szólt:
– Egyet se búsulj, megoldjuk a problémád!
– De hogyan? – kérdezte Röfi.
– Nagyon egyszerűen. Te ráállsz a hátamra, úgy magasabb leszel, és hátha eléred – felelt Tibi bácsi.
A vén teknős odaballagott a legszebb alma alá, Röfi pedig ráállt. De így sem érte el az almát.
Arra jött Karcsi kakas, és meglátta, hogy mi történik a fa alatt.
– Hát, ti meg miben settenkedtek itt? – kérdezte kíváncsian.
– Röfi nem éri el az almát, neki segítek – felelte a teknős.
– Na, várjatok, felszállok Röfire, majd én leveszem azt az almát!
Így is tett. Karcsi meglengette a szárnyait, és máris Röfi fején termett. Éppen le akarta szakítani az almát, mikor abból kimászott Kelemen, a kukac.
– Mit képzeltek ti itt? Mit csináltok? Ez az én házam! – kiabált mérgesen.
Erre Karcsi kakas úgy megijedt, mint még soha. Belekapaszkodott Röfi fejébe, erre a kismalac ijedtében hátralépett, leesett a teknősről, aki felborult, és alig tudott visszafordulni. Azóta van az, hogy a kakasok inkább a szemétdombon kapirgálnak, a malacok pedig a földről szedik fel az almát.
Ha az alma nem a kukac háza lett volna, az én mesém sem lett volna ilyen kurta.
