A Déli-sark jeges lehelete épp csak megérintette a jégmezőt, amikor Pufi, a kissé tömpe, ám rendkívül kíváncsi pingvin kimerészkedett a jégtömbök közül. Mindig is hajlamos volt arra, hogy ott kószáljon, ahol más pingvinek sohasem jártak. És ez aznap különösen igaz volt.
Aznap reggel egy hatalmas, recsegő hanggal szállt le a kutatóhelikopter a szomszédos jéghegyre. Az emberek sátrakat vertek, ládákat rakodtak, és fura, színes ponyvákat bontottak ki, amelyeket a szél úgy fújkált, mintha óriási medúzák lennének. Pufi csak nézte őket távolról, miközben mormolta magában:
– Micsoda különös hóvihar lehet ez… színes jégszörnyekkel?
Az igazság az volt, hogy a kutatóknál vendégségbe érkezett egy világjáró nyári cirkusz társulata – egy különleges expedíció, amely évente egyszer a világ különböző pontjaira utazott, egzotikus helyszíneken mutatva be műsorukat. Ezúttal az Antarktisz szélén, egy ideiglenes kupolában készültek fellépni tudósok, kutatók és természetfilmesek szórakoztatására. Az egyik ládába, nem is tudni hogyan, Pufi egyszer csak bepottyant.
Egy fekete bársonnyal borított dobozban érkezett meg Buenos Aires kikötőjébe. Ott ráakadt Petrus, a bohóc, aki egy fura dohogásra lett figyelmes. Kinyitotta a ládát, és szembenézett Pufival, akinek ekkor már nagyon elege volt a sötétségből.
– Hát te meg mit keresel itt, kis szmokingos legényke? – kérdezte nevetve, miközben az apró madár reszketve, de kíváncsian pislogott fel rá.
Így kezdődött Pufi kalandja a nyári cirkuszban. Először azt hitték, véletlenül pottyant közéjük, de amikor az első próbán elkezdte utánozni a papagájokat és révületben csúszkált a porondon kabócahangra, mindenki azonnal tudta: sztár született.
Pufi később megtanult egyensúlyozni egy színes labdán, bokát riszálva táncolni tangóra, sőt — legnagyobb sikerét aratva — egyszer még karikán is átugrott. Igaz, a karika alacsonyan volt, és Petrus gyengéden meg is lökte. Az emberek minden alkalommal ujjongtak és tapsoltak. És ami a legcsodálatosabb volt: Pufi élvezte az egészet. Nem tudta, mi történik pontosan, de a sok szín, hang, kacagás és az állandó halcsemege boldoggá tette.
Egy este, a műsor után, Petrus odament hozzá a sátor mögé, ahol Pufi a fényfüzéreket piszkálgatta csőrével.
– Tudod, öreg pajtás, el sem tudom képzelni az előadást már nélküled. A közönség imád, én meg… hát, én csak úgy örülök, hogy itt vagy.
Pufi ránézett, és halkan rikácsolt egyet. Talán azt felelte: „Én is örülök. Te jó szagú heringes vödör, micsoda utazás!”
Ám minden cirkuszi turnénak vége szakad egyszer. Ősszel a társulat továbbindult észak felé. De nagy meglepetésükre, mikor Petrus kinyitotta a lakókocsit, Pufi nem volt sehol. Csak egy csillogó plüsslabdát hagyott ott, melléje pedig egy jégkockát, amit valószínűleg hűtött halból fabrikált.
Senki sem tudta biztosan, hogyan, de Pufi valahogyan visszatért a Déli-sarkra. Talán meglátott egy hazafelé tartó hajót. Talán csak egyszerűen elege lett a nem fagyos medencékből.
Ám a Déli-sark pingvinjei között azóta is tartja magát a legenda. A legenda egy csálé járású, bátor kis pingvinről, aki sztár lett a nyári cirkuszban, s aki messzi földön megtanulta: néha el kell hagyni a jeget, hogy megtudd, hová is tartozol igazán.
