A Tündérdomb lankás, virágos rétjén minden hajnalban hangos csicsergés töltötte be a levegőt. A fűben csillogó harmatcseppek aláhulló gyöngyökként vibráltak a fényben, míg a pacsirták, mint apró zenei csengettyűk, trilláztak az égen. Száz meg száz tollas kis énekes köszöntötte a napfelkeltét, és különösen egy kis csapat szokott mindig a vadrózsabokor körül gyülekezni, ahol gyakorlóversenyeket tartottak.
Köztük élt egy apró, sápadt mellszőrű pacsirta, akit Pipacsnak hívtak. Olyan nevet kapott, amit egyébként csak tűzvörös virágok viselnek, mert az anyukája mindig azt mondta: „Bár kívülről nem olyan rikító, belül olyan melegséget áraszt, mint a pipacs a rét közepén.” Pipacs ugyanakkor nemcsak színeiben különbözött a többiektől, hanem énekhangja is egészen más volt.
Amíg a többi pacsirta magasra szállt a levegőbe, és trillázta puha, gyorsan pergő dallamait, Pipacs csak lassú, elnyújtott hangokat tudott kiadni. Nem volt az rossz – inkább szomorú, szinte emberi sóhajhoz hasonló. A többiek azonban ezt furcsának találták, és bizony gyakran nevetés tört ki, ha Pipacs is nekirugaszkodott egy-egy hajnalban:
– Hallod ezt? – csipogta egy kacagó ficánkoló. – Mintha szellő sírna egy üres csigaházban!
– Ez nem pacsirta-dal, ez pacsirta-baj! – csattogta a legnagyobb fióka.
Pipacs ilyenkor lehorgasztotta a fejét, visszabújt a fű közé, és csendben figyelte, hogyan ünneplik a többiek a kék eget. De bármennyire is fájt a nevetés, nem hagyta abba az éneklést. Minden nap megkísérelte, újra és újra, elmerülve a saját különös dallamvilágában.
Egy nyári délután, mikor a nap már aranyra színezte a rétet, egy kisfiú érkezett a Tündérdombról. A nevét senki sem tudta, de szeméből könny csillogott, s a bokor alatt letelepedve ölébe ejtette fejét. Pipacs észrevette őt, és mintha a szíve kapuján hirtelen huzat támadt volna, egy kíváncsisággal vegyes gyengédség áradt el benne.
Néhány másodperc csend után Pipacs felemelkedett a fűből, s nem repült magasra: csak éppen az alacsony levegőt hasította szárnyaival, és ott – a fiú fölött – elnyújtott, mélyen zengő, melankolikus hangján énekelni kezdett.
A fiú először nem mozdult. Aztán lassan felemelte a fejét, és hiába kereste a jól ismert trillázó pacsirtahangokat – amit hallott, az valami egészen más volt. Pipacs dala olyan volt, mint mikor eső csepeg száraz kőre, mint mikor egy anyuka halkan dúdolja elaltató énekét. A fiú szeméből lassan elapadtak a könnyek.
– Olyan, mintha tudná, hogyan érzem magam – suttogta maga elé.
És Pipacs folytatta. Dalát nem erőlködéssel, nem tanult ujjgyakorlatokból szőtte, hanem abból az érzésből, ami a mellkasában remegett: a vágyból, hogy valaki ne legyen egyedül a bánatával. A kisfiú szája sarkában halvány mosoly jelent meg, és szemeit becsukta. Sokáig maradt ott, míg a nap lassan lebukott a domb mögé, és Pipacs hazatért a bokrok közé.
Másnap hajnalban, mikor kezdődött a szokásos énekverseny, egy váratlan harsogás törte meg a reggelt:
– Tegnap valaki énekelt a réten, és egy kisfiú mosolyogva ment haza – csivitelt egy fiatal madárka. – A fák is tanúsítják!
– Ki volt az? – kérdezgették a többiek.
– Pipacs volt az! – bújt elő hirtelen egy bodobács, aki az este alatt a fűszálak közt aludt. – Olyat énekelt, amit hallani kell, nem utánozni!
És attól kezdve Pipacsot nem nevették ki. Nem is csatlakozott a versenyekhez, nem trillázott úgy, mint a többiek – deha valaki szomorúan ment át a réten, mindig Pipacs hangja töltötte be az eget. Éneke nem volt hangos, nem volt gyors, nem volt csillogó – de igaz volt, és szívtől szívig ért. És ennél szebb hang talán nem is létezik.
