Egy verőfényes nyári délutánon Pannika a nagymamája padlásán kutakodott. Régi ládikákba kukkantott bele, poros könyveket lapozott, pergamenszagú emlékek keveredtek levendulaillattal. Egy öreg, selyemszalaggal átkötött receptkönyv akadt a kezébe, amelynek borítójára halvány betűkkel ez volt írva: „Titkos édességek és más tündéres dolgok.” Pannika kíváncsi lett, s ahogy belelapozott, a negyedik oldalon egy aprócska, színes firkákkal teleírt receptre bukkant. A lap szélén aranyszínű írással ez állt:
„Aki megsüti e süteményt tiszta szívvel és jószándékkal, az hívja életre a cukorszellemeket, kik derűt, rendet és nevetést hoznak minden otthonba.”
Pannika szeme fülig ért a mosolytól. Nem volt rest, azon nyomban leporolta a recepten szereplő hozzávalókat: harmatcseppnyi vanília, kiskanálnyi csillagpor, két maréknyi fahéjillat, egy kupányi nevetés és egy tojásnyi szeretet. Nem nagyon értette, mit takarnak e költői mértékek, de a szíve súgta, hogyan kell mérni: a nevetésből például sokat adott, úgy kacagott, ahogy rég nem, miközben a konyhában tánclépésekben kavargatta a tésztát.
Mikor a sütemény a sütőbe került, a konyha különös fényben kezdett szikrázni. Pannika épp egy tálat törölgetett, amikor halk zizzenást hallott. Hátrafordult, és a konyhaasztalon apró, szivárványszínű, cukormázas alakok ugrándozását látta. Némelyikük borókafenyőre emlékeztetett, mások fahéjcsillag-formájúak voltak, de mindegyik mosolygott.
– Szervusz, Pannika! – csilingelte az egyik, akinek feje egy cseresznyére hasonlított.
Pannika szája tátva maradt, ám a cukorszellemek már felpattantak, és mókusfürgeséggel elözönlötték a házat. Az egyik a szekrényben gubbasztó zoknikat párosította, a másik csendesen kicserélte a konyharuhát. Néhányan rendet raktak a könyvespolcon, sőt, volt, aki még egy virágot is odavarázsolt a kiteregetett ruhák mellé.
– Ti… ti tényleg… segítetek? – kérdezte Pannika ámulva.
– De mennyire! – kurjantotta a legkisebb szellem, miközben cukorillatot hintett egy sarokba. – Amíg a szíved tele van szeretettel, mi itt vagyunk.
Attól kezdve Pannika gyakran sütötte a varázsrecept szerint a süteményt. Hol a szomszéd Irén néninek ajándékozott belőle, hol az óvó néninek vitt, s egyszer még apa munkahelyére is becsempészett egy adagot a táskájába. A cukorszellemek pedig mindenütt ott bújtak meg: ragyogó rendet hagytak maguk után, soprano nevetést csilingeltek, s egy csepp örömöt ejtettek minden kávéscsészébe.
Egy este azonban, amikor Pannika nagyon elfáradt és türelmetlenül kapkodott a hozzávalók után, a sütőből nem szólt sem csilingelés, sem zizzenés. Az égett cukor illata szelíden terjengett a levegőben, de a sütemény középen besüppedt. Pannika szomorúan ült le az asztalhoz.
– Talán nem elég szeretettel csináltam – gondolta magában.
Akkor halk zörej hallatszott. A kis cseresznye-fejű szellem óvatosan kikukkantott a kekszesdoboz mögül.
– Ne búsulj, Pannika – duruzsolta –. Még a cukorszellemek is pihennek néha. Csak ne feledd: a sütés varázsa nem a csillagporban rejlik, hanem abban, amit te adsz bele.
Pannika akkor megértette, hogy a valódi varázslat az ő saját szeretete, kitartása és öröme, amivel másokat megajándékozhat. Azóta is megosztja a sütiszellemek titkát azokkal, akik igaz szívvel és boldog szánkózással keverik ki a tésztát. Néha este, ha csöndben figyelsz a padlás alatt vagy a cukortartó mögött, mintha halk csilingelést hallanál…
Talán épp egy szellem mosolyog ott rád.
