Amikor a napkorong lassan lebukott a távoli dombok mögé, és az ég lilás-narancs színekbe öltözött, Nóri még mindig a homokos parton sétált. Anyukája azt mondta, ne maradjon sokáig odakint, de Nóri mindig is szerette a csendes estéket, amikor a világ egy kicsit lelassul, és a hullámok suttogni kezdenek.
Már éppen visszafordult volna, amikor valami különösre lett figyelmes. Ott, ahol még egy órával ezelőtt semmi sem volt, most ragyogó lábnyomok sorakoztak a puha homokon. Mintha apró csillagokat tapostak volna bele a földbe: minden egyes lenyomat kékes fényben derengő, kerek talpforma volt, közepén spirálszerű jellel. Nóri óvatosan közelebb lépett, lehajolt, és ujjával megérintette az egyiket. Nem volt meleg, de nem is hideg – inkább olyan, mint amikor valaki egy fénylő tollat rajzol a levegőbe.
– Ez nem lehetett ember – suttogta maga elé.
A lábnyomok szabályos sorban vezettek tovább, egészen a nádas irányába. Nóri ahelyett, hogy megijedt volna, inkább kíváncsi lett. Lámpája nem volt, csak a telihold segítette, ami most különösen nagy és fényes volt, mintha maga is figyelné a történteket.
Lassan, lépésről lépésre haladt a fénylő nyomok után. A nádashoz érve már minden csendes volt, a békák sem kuruttyoltak, még a tücskök is elhallgattak. Mintha a világ bent tartaná a lélegzetét. Nóri félrehajtotta a nádat, és ekkor meglátta.
Egy furcsa lény ült ott egy kidőlt fa törzsén. Nem lehetett több félméteresnél, de egész teste ragyogott. Bundája ezüstösen pihés volt, szemei akkarák, mint egy alma, mélykékek és olyan szomorúak, hogy Nóri szíve összeszorult.
– Ne félj – szólalt meg a lény vékony, éneklő hangon. – Láttam, hogy követted a nyomaimat.
– Nem félek – válaszolta Nóri halkan. – Csak szeretném tudni, ki vagy te… és miért vagy itt?
A kis lény lehajtotta a fejét, apró kezeivel lágyan megérintette az egyik fénylő lábnyomát.
– Én a Holdjáró vagyok – mondta. – Csak éjjel jövök a Földre, amikor minden alszik. Figyelem az álmokat, és ha valaki nagyon szomorú, megpróbálom enyhíteni.
– És te most miért vagy itt? – kérdezte Nóri. – Én nem voltam szomorú… azt hiszem…
A Holdjáró szelíden rámosolygott.
– De a part igen. Ma reggel elfelejtették elmondani neki, hogy szép. Az emberek csak sétáltak rajta, de senki sem köszöntötte, senki sem dicsérte meg a kagylóit meg a lágy vizét. A part magányos lett ettől. Ezért jöttem.
Nóri most már értette. Körbenézett. A dűnék csendben hunyorgattak, a homokban kagylók csillantak meg a holdfényben, a víz halk loccsanással simogatta a part szélét, mintha csak így mondaná: „Köszönöm.”
– Én is segíthetek? – kérdezte Nóri.
– Persze – bólintott a Holdjáró. – Reggel, amikor mindenki felébred, mondd el nekik, milyen szépség vesz körül. Hogy ne csak átsétáljanak rajta, hanem nézzenek is. Érezzenek. Mert akire nem figyelnek, az lassan eltűnik.
Nóri csendben bólintott, és leült a törzs mellé. Egy ideig csak ültek ott ketten: egy kislány és egy ragyogó éjjeli utazó. Aztán a csillagok lassan halványulni kezdtek, és az ég alján megjelent a hajnal narancssárga ujja.
A Holdjáró felállt, fél kézzel megérintette Nóri vállát.
– Most mennem kell. De visszajövök, amikor szükség van rám. Akkor is, ha nem hívnak.
A következő pillanatban fénypermet lett belőle. Csak a lábnyomai maradtak, de azok is egyre halványodtak.
Nóri sokáig ült még, aztán mosolyogva indult hazafelé. Tudta, mostantól mindig figyelni fog – nemcsak arra, amit lát, hanem arra is, amit érez. Mert néha egy part is vágyik egy jó szóra.
