Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

Napfényes tavasz (Mester Györgyi)

Szerző: Mester Györgyi

Oszd meg ezt a mesét!

Véget ért a tél, elnyíltak a hóvirágok, a földből kidugták kék fejecskéiket az ibolyák.

Hirdetés
Folytasd az olvasást

A napocska, odafenn az égen, egyre fényesebben sütött, de a zöld fűben, a fákon és a bokrokon, nem érződött eléggé a tavasz aranysárga, melegséget árasztó színe.

A Földön tett körútja során, Természet apónak is szemet szúrt a dolog.

Hogy lehetne ezen változtatni? Min is?! Hát, hogy az élőlények, közöttük az emberek, magukhoz közelebb érezzék a napocska jótékony hatását, szívderítő, arany színét, a tavasz melegét.

Ha valaki felnézett az égre, és rámosolygott a napocskára, az visszanevetett rá.

De hát nem lehet egész tavasszal folyton az égre bámulni! A lábunk alá is muszáj nézni, mert ha nem, akkor bizony jön a bukfenc, az elesés.

Hirdetés
Folytasd az olvasást

Természet apó elgondolkodott ezen: az ő művészi képességéről, mármint hogy színpompássá tette a környezetet, a földlakók már korábban is meggyőződhettek.

Mivel azonban a tavasz jöttét jelző arany szín, s a napocska melegséget sugárzó ereje még nem volt mindenütt érezhető, Természet apó kitalálta a következőt: előkereste a legjobb ecsetjei egyikét, és előbb rajzolni, majd festeni kezdett.

Hogy miket rajzolt? Hát egy csomó gyönyörű virágot! Amint elkészült az egyik rajzával, ecsetjét rögvest belemártotta a napocskába, és azzal festette aranysárgára a virágot.

Így került az árokpartra „kankalin”, a mezőkre „réti boglárka”, „repce” a szántóföldekre, a vízben ácsorgó fűcsomók – zsombékok – közé pedig „mocsári gólyahír”.

Hogy beköszöntött a tavasz, az emberek által gondozott kertek is színessé váltak, de bizony elkelt a virágágyásokban még egy kis sárga „árvácska”, a kertkapuk mellé pedig a sárga „nőszirom”.

Az erdő tisztásain szintén Természet apó ügyes kezének köszönhetően ütötte fel aranysárga fejecskéjét a „tavaszi hérics”.

Hirdetés
Folytasd az olvasást

A ragyogó, melegséget árasztó sárga szín már megvolt, de hogy még szembe ötlőbb legyen a látvány, Természet apó az ecsetjét újra meg újra a napba mártotta, s annak fényességét kölcsön véve, csillogóvá varázsolta a virágok szirmait.

Az erdők, mezők, rétek és kaszálók füve, a kertek szépen nyírt gyepe már alaposan be volt pettyezve a sok-sok csillogó, sárga virággal, de akkor Természet apó rájött, hogy a bokrok, a fák még nem kaptak sárgán nyíló, ragyogó virágot.

Kicsit fáradt volt már a munkától, a sok virág megfestésétől. Sőt, ki is melegedett, ami nem csoda, ha az ember a napocska közelségében dolgozik, belőle meríti a sárga színű festéket, na meg a csillogó fényt. De mit volt tenni? Ha már felvállalta, nem akart félmunkát végezni.

Közben a megoldást is megtalálta: korai virágzás előtt álltak az akácfák. Természet apó úgy gondolta, a hófehér akácvirágok finom illatot árasztanak, de nagyon egyszerűek. Legyen hát mellettük olyan is, ami nem illatos, ugyanakkor ragyogóan sárgák a virágfürtjei. Így született meg az „aranyeső” nevű fa.

Néhány bokor ágát is telehintette sárga színű, apró virágokkal, és hogy félreértés ne essék, „aranyvesszőnek” nevezte el ezeket a bokrokat.

Még mielőtt befejezte volna a nagy munkát, a fehér „tulipánok” némelyikét is sárgára festette, hogy általuk pompásabbak legyenek a kertek, parkok.

Amikor letette az ecsetet, maga is rácsodálkozott a látványra, ami valóban szemet gyönyörködtető volt.

Azután felnézett a napocskára, és rámosolygott.

A napocska visszamosolygott Természet apóra, mert tudta, hogy ezeket a csodálatos, színpompás sárga virágcsodákat ők ketten, együtt teremtették meg, lehozva ezzel az égről a földre a Tavaszt.

Szólj hozzá!