Egyszer volt, hol nem volt, egy zöldellő erdő közepén, ahol a fák úgy susogtak, mint a régi idők meséi, élt egy mókusfiú, név szerint Misi. Rőt bundája a napsütésben szinte világított, hosszú, göndör farka úgy csapdosott a levegőben, mint egy poroló, miközben ágról ágra ugrált. Ám nem csak ügyességéről volt híres. Misi arról volt ismert az egész erdőben, hogy mindenből viccet csinált.
Ha leesett egy makktól, nevetett. Ha összepiszkolta magát sárral, nevetett. Ha a baglyok éjszaka huhogtak túl hangosan és mások emiatt álmatlanul forgolódtak, Misi nappal elszavalt egy humoros versikét a baglyokról, és már mindenki együtt nevetett vele.
Egyszer azonban különös dolog történt. Egyik legjobb barátja, Lili, a kis sünlány, születésnapi bulit tartott az odvajában. Díszek lógtak mindenütt, az asztalon illatos vadalmás sütemények sorakoztak, s mindent áthatott a friss mohapuding illata. Az egész erdő ott volt: a borzok, a nyestek, még a félénk rókakölykök is előbújtak az árnyékból.
Amikor Lili fújni készült a születésnapi gyertyákat, Misi – szokásához híven – előugrott egy levélköteggel álcázva magát, és hatalmas „BUMM!” kiáltással leugrott a fára akasztott girlandok közül. A torta kicsúszott Lili kezéből, és fejjel lefelé ért földet, habosan, krémesen.
Eleinte mindenki megdermedt. Misi azonban hangos nevetésben tört ki.
– Na, ezt nevezik meglepetésbulinak! – mondta, miközben törölgette szeméből a nevetéstől kibuggyanó könnyeket.
De senki sem nevetett vele. Lili lehajtott fejjel, szemében könnycseppek gyűltek. A kis sünlány csendesen elsétált a torta mellől, és a bokrok mögé bújt.
Misi zavartan körbepillantott. Barátai halkan motyogtak, vagy csak lesütötték a szemüket. Akkor valami összeszorult Misi szívében. Eddig mindig úgy hitte, a nevetés minden bajra orvosság. De most úgy érezte, valamit elrontott.
Lassan, kezeit a háta mögé kulcsolva odalopakodott a bokrokhoz. Ott találta Lilit, aki a lábai köré gyűrt levelekkel törölgette arcát.
– Lili… – kezdte Misi bátortalanul. – Én csak viccelni akartam…
– Tudom – szipogta Lili. – De nekem fontos volt ez a nap. Azt szerettem volna, ha kivételesen minden jól sikerül.
Misi leült mellé a mohapárnákra.
– Igazad van. A mókázás jó dolog, de… most már belátom, nem mindig van itt az ideje. – Sóhajtott, majd a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy makkból faragott apró sünfigurát. – Nézd, ezt neked csináltam. Nem nagy dolog, tudom, de szívből.
Lili félrebillentette a fejét, majd elmosolyodott.
– Aranyos. Mint te, amikor nem neveted ki az embert. – Azzal megbocsátóan átölelte Misit.
A többiek lassan rájuk találtak, és amikor látták, hogy újra együtt nevetnek – most már csak csendesen, összebújva –, visszakapták a jókedvüket. Borz mama varázslattal – vagy talán csak szeretettel – újratöltötte a tortát, s estig tartott a mulatság.
Attól a naptól kezdve Misi megtanulta, hogy a nevetés ajándék, de úgy kell bánni vele, mint törékeny dióhéjcsónakkal a vadon taván: csak akkor engedd vízre, ha biztos vagy benne, hogy nem borít fel senkit. És ha mégis meginogna valaki, akkor legjobb barátként nyújtsd ki a mancsod.
