Mimi nyuszi minden reggel elsőként ébredt az Öregerdő szélén álló kis nádfedeles házikóban. Szerette, ahogy a hajnali harmatban megcsillan a napfény a fűszálakon, és a rigók muzsikájára kezdődnek a napok. Egyik legjobb barátja, Bence mókus, ilyenkor már a fák között ugrándozott, mogyorót gyűjtött, vagy valami új kalandba fogott.
De azon a napon valahogy minden másként alakult. Mimi egy frissen sült répatorta szeletet vitt Bencének, ahogy szokta, de mire a nagy tölgyfához ért, már csak a tobozok peregtek lefelé, és Bence sehol. A mókusfiú lent toporgott egy bokor mellett, és mérgesen fújtatott.
– Eltetted a kedvenc dióimat! – kiáltotta Bence, mikor észrevette Mimivel.
– Én? Meg se láttam őket! – vágta rá értetlenkedve Mimi.
– Akkor hová tűnhettek? Csak te jártál erre! – Bence karba tette mancsait, és hátat fordított.
Mimi szeme megtelt könnyel. Soha nem beszélt vele így a mókus. – Hogy gondolhatsz ilyen rosszat rólam? – suttogta.
Mérgesen elsomfordáltak egymás elől. Az erdő, ami eddig vidámsággal volt tele, szürkének tűnt. A levelek nem rezegtek úgy a szélben, és a madarak se daloltak már olyan vígan.
Délután esni kezdett. De nem rendes eső volt ez. Előbb csak piros cseppek hullottak az égből. Aztán narancssárgák, sárgák, zöldek… Hamarosan egy szivárvány ereszkedett le a fák közé. De nem a magasban ívelt át, hanem egészen a földre szállt, és szinte hívogatta Mimimét és Bencét, hogy kövessék.
Mindkettőjüket a színek fura ragyogása vezette az erdő mélyébe. Egy tágas tisztásra értek, ahol a fű lilán hullámzott, és az ég türkizkék volt. A levegőt édes illat lengte be, és apró fénybogár-szerű lények lebegtek előttük.
– Üdvözöl benneteket a Barátságok Mezeje – szólt egy hang egy hatalmas, szemüveges lepke szájából. – A szivárvány csak azt vezeti ide, akik elvesztettek egy különleges köteléket… de még nem késő visszanyerni.
Mimi és Bence egymásra néztek, de még mindig duzzogtak.
– Hogy lehet visszaszerezni valamit, ami elromlott? – kérdezte Bence.
A lepke aprót biccentett, majd felemelte szárnyait. A rét közepén egy nagy üvegkristály jelent meg, benne kavargó színek: rózsaszín, lila, kék, narancs.
– Ezek a barátság színei – magyarázta a lepke. – De szétszóródtak. Ha meg akarjátok találni mindet, akkor a szívekben is rendet kell tenni.
Így hát Mimi és Bence minden szegletét bejárták a mezőnek. Egy smaragd levelű bokor alatt találták a zöld követ, a megbékélés színét, miután elismerték, hogy egyikük sem kérdezte meg a másikat, mi történt valójában. Egy fán kapaszkodott a rózsaszín gömb, a szeretet köve, amit akkor kaptak meg, mikor mindketten elmesélték, mennyire fájt nekik az összeveszés.
A narancsszín kövecske egy kis tócsa alján ragyogott, s csak akkor bukkant elő, mikor Bence őszintén bocsánatot kért, és Mimi könnyein keresztül is képes volt elmosolyodni.
Ahogy mind a hét színt visszavitték a kristályhoz, az hirtelen felemelkedett, és egy ragyogó sugarat lőtt az égbe. A szivárvány újra felívelt, és híd lett belőle, ami visszavezette őket az Öregerdőbe.
Amikor újra a fák között álltak, minden szín valahogy élénkebbnek tűnt. A levelek zöldje, a nap sugara, a hajnal éneke. És középen ott állt Bence, kezében egy marék dióval.
– Meglettek a dióim – mondta bűnbánóan. – Egy üregbe ejtettem őket tegnap este. Te meg… csak jót akartál.
Mimi csak bólintott, és átnyújtotta neki a répatorta szeletet, amit azóta is a zsebében őrzött.
– Barátok? – kérdezte.
– Örökre – mondta Bence, és megfogták egymás mancsát.
És ettől a naptól fogva, ha valaki az Öregerdő felé vetődött, gyakran láthatott egy különös szivárványcsíkot az ég szélén – amit csak azok pillanthattak meg, akik már tudják, hogy a legszebb színeket néha csak a megbocsátás hozza vissza.
