Amikor Milán azon a különös hétfő reggelen belépett az előszobába, egy furcsa csomag várta a cipős szekrény tetején. Rejtélyes barna papírba volt csomagolva, lila spárgával átkötve, rajta egyetlen szó: „Neked.”
– Anya! Ez mi? – kiáltotta izgatottan.
– Fogalmam sincs – jött a válasz a konyhából. – Én nem tettem oda semmit.
Milán gyors mozdulattal kibontotta. A csomagban egy vastag, puha borítású könyv lapult. Nem volt rajta cím, sem szerző. A borítója mélykék volt, rajta csillagokkal, amelyek úgy csillogtak, mintha valóban az eget nézné az ember.
Iskola után, miután ledobta a táskáját a szobájában, eszébe jutott a könyv. Óvatosan kinyitotta.
És akkor megtörtént.
Egy dallamos, meleg hang töltötte be a szobát, mintha egy láthatatlan madár kezdett volna mesélni. A szoba csendjében tisztán hallatszott a történet:
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit Misinek hívtak. Aznap reggel a matek dolgozat szorongása úgy csomózta össze a hasát, mint egy túlságosan szorosra húzott cipőfűzőt. Hiába próbált mosolyogni, belül attól félt, hogy elront mindent…”
Milán felült az ágyon. Misinek pont azt mesélte a könyv, amit ő maga érzett aznap reggel a dolgozat előtt. Szinte ugyanúgy szorult a gyomra, és ugyanaz a félelem marta belülről. A mese azonban tovább folyt:
„…de Misit a padban hirtelen megváltoztatta egy pillanat. Eszébe jutott, hogy a tanító néni mindig azt mondta: ’Amíg próbálkozol, sosem vallsz kudarcot.’ És Misi vett egy mély levegőt, megfogta a tollat, és elindult a betűk, számok ismerős útján…”
Milán mosolygott. Ő is így tett. Aztán a könyv magától becsukódott, mintha elálmosodott volna.
Kedden már izgatottan nyitotta ki az iskola után. Ma veszekedett Levivel a szünetben, mert az nem akarta visszaadni a kedvenc radírját. A mese hangja ismét megszólalt:
„Aznap délután Lóri keserű szívvel ment haza. A legjobb barátja, Gergő, nem adta vissza a kék ásványát, amit közösen fedeztek fel múlt héten. Dühösen bevágta a táskáját otthon, de amikor egyedül maradt, megszomorodott. Örült volna, ha megbeszélhetné vele, de azt sem tudta, hogyan kezdje…”
Milán végighallgatta a mesét, amelyben végül Gergő odalépett Lórihoz, bocsánatot kért, és megölelte. Másnap Milán is odament Levihez, és kérdés nélkül a fiú visszaadta a radírt, de már más hangon szólt hozzá:
– Bocs, csak játszani akartam. Nem gondoltam, hogy ennyire zavar.
A következő napokban a könyv mindig pont arról mesélt, amit Milán érzett.
Ha unatkozott, a könyv főszereplője is rájött, hogy egy kis unalom után jönnek a legjobb ötletek.
Ha félt megszólalni válasz után, a könyv hőse bátorságra talált.
Ha örült egy új focilabdának, a történetben valaki pont akkor tanult meg elsőre dekázni.
És minden este, amikor a könyv becsukódott, halkan dúdolni kezdte ugyanazt a dallamot, amit Milán sosem hallott még, de egyre ismerősebbnek érzett – mintha a szíve zenéje lenne.
Egy délután aztán, egy különösen kedves történet után, Milán megkérdezte tőle:
– Te… figyelsz rám? Vagy te én vagyok?
A könyv nem válaszolt. Csak halk susogás hallatszott, mintha oldalakat simogatna a szél. De másnap, amikor Milán csak csendesen ült és nem akarta kinyitni, a borító magától megreszketett, és a történet suttogva kezdődött:
„Volt egyszer egy fiú, aki megtanulta, hogy a szíve minden nap énekel. Csak hallgatni kell…”
És attól kezdve Milán nemcsak olvasta a meséket, hanem ő is írni kezdett. Minden nap végén egy lapra.
És a könyv – mintha örült volna – új dalokat dúdolt. Mindegyiket arról a fiúról, aki ráébredt: a saját története a legvarázslatosabb mind közül.
