Rét. Hatalmas, tágas. Beborítva százféle fűvel, gyommal, gizgazzal, vadvirággal, bogánccsal, s közöttük rejtekezve számos rovarfaj, bogár.
Gyermekem, mint afféle karámból szabadult kiscsikó, össze-vissza szaladgál rajta. Rúgja a labdát, helyette néha csak egy fűcsomót, zsombékot talál el, kedve mégsem lohad. Fáradhatatlanul vágtázik, hányja-veti magát, a két kővel jelzett kapuba saját magának rúg gólt, de nem bánja.
Már otthon sem bírt magával. Amióta beköszöntött a tavasz, alig lehet becsalogatni az udvarról. Kényszerű fogságát a lakásban azzal oldja, hogy ott is rohangál, mintha megkergült volna. Szobából ki, konyhába be, cikázik, az ajtókat csapkodja. Hiába szólok rá. Tudom, azt akarja elérni, legyen elegem az élénkségéből, és menjünk ki a rétre.
Elnézem kipirosodott arcocskáját, izzadtságtól csatakos göndör hajtincseit, egész boldog kis lényét. Nincs szívem rászólni. Legalább idekinn tombolhassa ki magát.
Elnyúlok a pokrócon, szemem egy pillanatra behunyom, élvezve a nap jóleső melegét. Ekkor valami hozzáér a kezemhez. Talán egy hangya. Egyet mozdítok rajta, de a valami érintése nem szűnik meg. Felülök, szemem tágra nyílik: egy hatalmas, zöld szörnyeteg terpeszkedik a kézfejemen, egy imádkozó sáska! De milyen békés.
Most jobban megnézve, a gigantikusnak tűnő lény, zöld lovacskához hasonlatos. Nem is ló, büszke táltos, hiszen szárnyai vannak. Délcegen kihúzza magát, s amikor kezemet arcomhoz közelítem, sem ijed meg, és elrepülni, elugrani sem akar. Tetszik neki a kézfejemen való pózolás. Finoman a mutatóujjamra tessékelem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem.
Gyermekem, észrevéve, hogy figyelmem már nem rá irányul, szemem nem az ő bolondozását követi, egy pillanatra megtorpan.
– Anya, mit nézel? – kérdi.
– Gyere csak – mondom. – Ha szép finoman közelítesz, nem fog elugrani.
– De micsoda? – kérdezi ismét, közben óvatos léptekkel egyre közelebb jön. – Egy béka?
Magyarázni fölösleges, hiszen közben ideért a pokrócra. Lehajol, aztán le is kucorodik mellém. Mozdulatai kimértek, lassúak, nem akarja elriasztani azt a csodalényt, amit még sohasem látott.
– Nem csíp? – kérdi suttogva.
– Láthatod, akkor nem tartanám a kezemen.
– Megfoghatom én is? – firtatja tovább.
Aztán helyeslő bólintásomra felbátorodik. Közelebb nyújtja a kezét, s én nyugodt mozdulatokkal ráteszem a zöld lovacskát. Gyermekem fel se szisszen, annyira megbízik bennem. Ha én azt mondtam, nem harap, őt sem fogja bántani.
Azután vagy egy órán keresztül csak bámuljuk a kis lényt. Néha kinyújtózik, parányit előrébb araszol. Az ökölbe szorított gyermeki kézfejen úgy támaszkodik, mintha csak kifelé nézegetne egy erkélyről. Most nem ló, most egy bámészkodó idegen lény. Csak néha váltunk egy-két szót egymással, amikor gyermekem megjegyzi.
– Látod, a feje egészen szív alakú. Micsoda nagy szemei vannak! A testéhez képest a csápjai is hosszúak.
Most én próbálok valami újat hozzátenni.
– Nézd csak. A felső egypár lábán mintha apró zöld, passzos rövidnadrágot viselne. Mulatságos nem?
De mégsem nevetünk, nem akarjuk még véletlenül se megtörni a varázslatot, hogy megtűr, sőt, azt lehet mondani, barátságába fogadott bennünket egy imádkozó sáska.
A nap lebukni készül a hegyek mögött, szedelőzködünk. A sáskát óvatosan a fűbe helyezzük. Miután elbúcsúztunk tőle, hazafelé indulunk. Gyermekem csendesen jön mellettem, és a kezemet fogja. Otthon sem kezd azonnal szaladgálni, inkább arra kér, vegyünk elő egy rovarokról szóló könyvet, és nézzük át együtt, van-e benne a sáskákról szó.
Ha pedig itthon nincs ilyen könyv, akkor másnap feltétlenül vegyünk egyet – amit meg is ígérek. Hogyne ígérném meg, hiszen csoda történt! Egy sáska megszelídítette a gyermekemet…