Lili minden reggel érezte azt a különleges illatot, amit csak az óvodában lehetett megtapasztalni. Nem volt az sem virágillat, sem sütemény, sem szappan – valami egészen más volt. Édesen bizsergető, mintha a reggeli harmat cseppjeiben apró csillámok lebegnének. Mindenki csak legyintett rá: a főzelék, az uzsonna vagy a tisztítószer szaga. De Lili tudta, hogy ez több ennél. Ez az illat várakozást hozott, titkot súgott, és minden alkalommal megszólalt vele együtt valami mélyen belül, amit ő csak így nevezett: kalandocskabizsergés.
Egyik reggel – ezúttal eső után, amikor az utcák még fénylettek a víztől, és a pocsolyák tükrében szivárvány pihent – Lili a kabátját begombolva odaállt a bejárati ajtóhoz, és nagyot szippantott a levegőbe.
– Megint itt van – sóhajtotta, majd csillogó szemmel nézett fel a délelőttbe. – Az óvodaillat.
Amint belépett az óvodába, egy pillanatra megállt az ajtóban. A polcokon mézszínű fény csillant meg, a gyerekek kacaja felfutott a plafonra, majd kihullott a nyitott ablakon, mint egy csapat kis rigó. És ott volt újra: az az illat. Lili behunyt szemmel állt, míg a többiek le sem lassítottak reggeli szokásaikban: kabát le, cipőcsere, futás a sarokba.
– Megérkeztem – suttogta, mintha valaki várta volna a szavakat.
Aznap különös dolog történt. Az új játékdoboz mellett, amit addig észre sem vett, valami apró csillogott. Egy szemernyi porszemnek látszott, míg közelebb nem hajolt. Akkor vette észre, hogy nem az – hanem egy aprócska szárny. Egy áttetsző, gyöngyöző szárny, amit csak azok láthatnak, akik hisznek a reggeli illatok titkában.
Lili halkan mellé guggolt, és suttogott:
– Te vagy az, aki minden reggel illatot hoz?
A porszem megperdült, és halkan, mint a szellő, válaszolt:
– Én vagyok. Évvirág Tündér a nevem. Minden hajnalban leszállok, hogy szórjak egy keveset az új kaland fűszeréből. Csak kevesen érzik, csak akik nyitott szívvel és csukott orral látnak.
– És miért csinálod? – kérdezte Lili tágra nyílt szemekkel.
– Mert minden új napra rácsodálkozni érdemes. És ha a szíved nyitva van, észreveszed az elrejtett csodákat. A kavics, amit senki nem vesz észre, titkos kincset rejthet, és a rajz, amit ma festesz, holnap már egy történetté lesz.
Lili boldogan mosolygott.
– Én mindig érzem az illatot – súgta büszkén.
– Akkor nagy dolgod van – felelte a tündér. – Vigyázz rá, ne feledd el… és egy napon te is oszhatod másokkal.
Azzal csillant egyet, és tovatűnt, mint reggeli köd a tornaszőnyegek között.
Attól a naptól kezdve Lili tudta, hogy az ovi nem csak játék és uzsonna. Minden egyes napja egy új titkot rejtett: egy bátran kiejtett szó, egy kézszorítás az udvaron, egy új dallam a zongoránál. És minden reggel, mikor belépett, előbb egy pillanatra megállt, mélyet szippantott, és becsukta a szemét.
– Ma újra kaland lesz – mondta halkan, és nem is kellett több: már ott is repült mögötte a mesés illat, amit csak ő ismert igazán.
