Egy aranyló nyári délutánon Léna mezítláb szaladt végig a zizegő fűszálak között. A nap meleg simogatása szinte dallá forrt a levegőben, és a rét szélén húzódó erdő suttogó lombjai halkan susogtak, mintha csak titkos történeteket mesélgettek volna egymásnak. Léna imádta az ilyen napokat, amikor a világ csupa szín és hang és illat volt. De ezen a különös délutánon valami egészen más muzsika csendült fel.
Először csak alig hallható ciripelés volt, aztán sűrűsödő, váltakozó dallamokká állt össze, mint egy igazi zenemű. Léna kíváncsian halkította lépteit, s kis idő múlva meg is pillantotta a rét közepén gyülekező tücsökcsoportot. Egy magas fűszál tövében apró karmester állt – fekete, fényes páncélja úgy csillogott, akár az obsidián –, s vidáman csapkodta a vezénylő szálkáját.
– Ez igen! – suttogta Léna elragadtatva. – Hát ti próbáltok?
A karmester, mintha csak most vette volna észre őt, megfordult és illemtudóan meghajolt.
– Kérem szépen, kisasszony – ciripelte udvariasan –, mi vagyunk a Réti Tücsökzenekar. Holnap este koncertet adunk a Nyári Telihold Tiszteletére. De bajba kerültünk…
– Bajba? – hajolt közelebb Léna, a szívében egy kis izgalommal.
– Nincs helyszínünk – panaszkodott egy másik tücsök, aki egy aprócska lantot cipelt a hátán. – A régi hangyafa, ahol mindig játszani szoktunk, kidőlt a viharban. A tavalyi szénahalom meg eltűnt. Nem tudjuk, hova gyűjtsük össze a rovarokat, békákat, madarakat, hogy hallgathassanak minket.
Léna egy pillanatig elgondolkodott, majd kitágult szemekkel tapsolt egyet.
– Tudom már! A nagy réti domb oldala tökéletes lesz! Ott csodás a kilátás a teli holdra, és a lejtő úgy vezeti a hangot, mint egy igazi koncertterem.
A karmester tücsök szemei felragyogtak.
– De hiszen az valóban zseniális! Köszönjük, kedves barátunk!
Aznap estétől másnap délig Léna és a tücskök szorgosan dolgoztak. A lepkelevélből készült meghívókat szélnek eresztették, a hangyákat megkérték, hogy ültetőhelyeket rendezzenek a fűszálak között, a méhek segítettek világítást készíteni: fénybogarakat hívtak, miket kis repkénykosarakban függesztettek ki. Léna maga egy lapulevélből csinált pódiumot a tücsökzenekar számára.
És amikor másnap este a telihold aranykorongként emelkedett fel a rét széléből, a domb megtelt csendben morajló közönséggel. Ott ültek katicák, százlábúak, verébfiókák és öreg bölcs bagoly is letelepedett a közeli fatörzsre. A virágok kelyhében illatok szunnyadtak, s a levegőben mézédes várakozás rezgett. A karmester tücsök megemelte vezénylő szálát. Egy pillanatra elcsendesedett minden. Aztán megszólalt a legelső ciripelés: lassú, csilingelő dallam, amely lágyan fonódott a sötét levegőbe, majd csatlakozott hozzá a lant, a homoki dob, a szitakötőhárfa, s összeállt a Tücsökéji Szimfónia.
Léna a nézők közé telepedett, lába alá egy bársonyos mohapárna került. Mosolygott, miközben a zenét hallgatta – zenét, amit a rét minden élőlénye együtt gondolt ki, s ami most úgy lengett körülötte, mint a nyári szél.
Amikor az utolsó hang is elhalkult, pillanatnyi csend lett, majd felzúgott a taps, a ciripelés, a dobpergés. A Réti Tücsökzenekar meghajolt, Léna pedig boldogan nézett körül.
– Sosem volt még ilyen varázslatos este – suttogta.
A tücskök pedig kórusban válaszoltak:
– Mindössze egy barát kellett hozzá. Egy emberlány, aki hisz a zenében és a rét csodáiban.
S ahogy a telihold aranya végigsimított a füveken, elmuzsikált velük együtt egy csöndes kis köszönetet: a természet, a barátság és a zene dicséretét.
