Az őszi szél halkan susogott végig a színes faleveleken, mintha maga is hallgatózna volna abban a csendes délutánban. A város egyik aprócska utcájának végén, egy sárga kerítés mögött állt egy békés házikó, ahol egy fiúcskát, Zsombort épp hatalmas aggodalom nyomta a szíve alatt. Másnap iskolai felelés várt rá, matekból, ami már önmagában is rémisztő volt – de ennél is rosszabb, hogy ott lesz Levente is, aki mindig nevetett, ha valaki hibázott a táblánál.
Zsombor az apró asztalkájánál ült, ceruzával kezében, de képtelen volt bármit is leírni. Kint, a kerti padon, egy gesztenye- és gyufaszálból összetákolt figura állt: két nagy szemként funkcionáló fehér gyöngy fénylett rajta, a feje óvatosan oldalra billent, mintha figyelné őt.
– Bárcsak ilyen bátor lennék, mint te – suttogta Zsombor az ablakon át. – Te biztos nem félnél Leventétől. Te biztos magad jelentkeznél felelni…
Az este hamarosan leereszkedett az udvar fölé, és ahogy a hold fénye megcsillant a harmattól fényes füvön, halk pattanás hallatszott a pad felől. A gesztenyefigura megmozdult. Apró gyufalábai most először léptek a nedves fatáblára. A kis gesztenyefej oldalra dőlt mégegyszer, majd útnak indult az ablak felé.
Zsombor már az ágyban feküdt, de a szobába beóvakodó nyikorgásra felkapta a fejét. A kis figura most ott állt a párnája szélén.
– Üdvözöllek, Zsombor! – szólalt meg érces, kissé pattogó hangon. – Én vagyok Gesztenye Géza, az udvar legnagyobb lovagja. Azért jöttem, mert hívtál engem. A bátorságomat ajánlom föl neked.
– Te… beszélsz? – dadogta Zsombor, izgatottan ülve fel.
– Minden figura szívébe költözik élet, ha valaki igazán hisz benne – válaszolta Géza, s kihúzta apró derekát. – És a te vágyad olyan erős volt, hogy átléptem a határt a meséből a valóságba.
– De mit tehetnél te holnap? Nem tudsz velem jönni az iskolába…
– Nem is kell. Amit teszek, az belül történik, ifjú uram – biccentett Géza. – Mától fogva bátorság lakik a szívedben, és ha megriadsz, csak gondolj rám. Gondolj arra, hogy egy lovag nem a félelem nélkül bátor… hanem mert a félelme ellenére is cselekszik.
Zsombor tágra nyílt szemmel bámult a parányi figurára.
– Ugye itt maradsz? – kérdezte.
– Őrködöm, amíg alszol – válaszolta Géza, s letelepedett a párna sarkára, kardját keresztbe fektetve ölében.
Másnap reggel Zsombor szokatlan nyugalommal indult iskolába. A matekóra közepén, amikor a tanár felírta a táblára a feladatot és körbekémlelt, Zsombor maga emelte fel a kezét.
Levente halkan kuncogni kezdett, de Zsombor csak egy pillanatra fordult felé. A fejében felrémlett egy apró gesztenyefigurája, amint felemelt fejjel, karddal áll a viharban. Mély levegőt vett, odalépett a táblához… és végigcsinálta.
Amikor visszaült a padjához, a tanár mosolygott, Levente már nem kuncogott, és Zsombor szíve úgy dobbant, mint egy kis dobszóval kísért győzelem.
Este, mikor már újra az ágyban feküdt, odasúgta a gesztenyefigurának:
– Ma is velem voltál, igaz?
A figura nem válaszolt, nem mozdult. Talán már csak egy gesztenye volt újra… vagy talán csak aludt. De Zsombor tudta: Gesztenye Géza, az udvar legnagyobb lovagja, ott van – benne, örökre.
