A láp fölött aranyló pára lebegett, ahogy a nap lassan elbúcsúzott az égtől. A nádas neszezve hajlongott a langyos szélben, és a víztükör olyan simán csillogott, mintha aranyat kentek volna rá. Ferenc, a hosszúlábú, kecses flamingó, egy lábon állva kémlelte a messzeséget.
– Ma sikerülni fog – motyogta magának, miközben csőrével gyengéden megigazította hófehér-tollú nyakán a pehelypamacsot.
Aznap estére nagy tervet szőtt: meg akarta mutatni a barátainak a láp legkülönlegesebb titkát. Egy titkot, amit csak ő ismert, mert egyszer, egy hajnali tojásszedő séta alkalmával, véletlenül rábukkant. Egy helyet, ahol a naplemente nemcsak szép volt, hanem mintha énekelt volna: a fények színes dallamokként táncoltak a vízen, és a nádszálak halk zizegéssel kórusként kísérték őket.
Össze is trombitált mindenkit: Ott volt Robaj, a kissé félszeg béka, aki mindig nagyokat mondott, de ritkán ugrott; Melinda, a piperkőc gólya, aki gondosan igazította a csőrét, és Csimpike, a kíváncsi vidra, aki sosem bírt egy helyben maradni. Sőt, még Zsömle, a rókakölyök is eljött, annak ellenére, hogy a lápot túl nedvesnek találta a bundájának.
– Ferenc, ez biztos olyan különleges, mint mondod? – kérdezte Melinda kétkedve, miközben a tóparti fűben tipegve próbálta elkerülni, hogy iszap érje a lábát.
– Csoda lesz, meglátjátok! – mondta lelkesen Ferenc, és egy elegáns szökkenéssel az égre mutatott, ahol a nap már narancsba öltözködött.
De mire odaértek a domblábnál megbújó tisztásra, sűrű köd gomolygott elő a mocsárból. Mintha egy hatalmas párás pokróc takarta volna le az eget, és a nap, ahelyett hogy zenélve lebukott volna, egyszerűen eltűnt benne.
– Már megint későn indultunk, ne haragudj – motyogta Robaj, akinek egész úton fájt a háta, mert belegabalyodott egy vízinövénybe.
Ferenc csalódottan lehajtotta nyakát. Este volt, és a barátai, bár kedvesen mosolyogtak, titkon abban reménykedtek, hogy legközelebb valami szárazabb helyre hívja meg őket.
De Ferenc nem adta fel. Másnap korábban kezdte a szervezést, még lekváros szúnyogkalácsot is sütött Csimpike kedvéért (aki mindig éhes volt), ám akkor meg hirtelen vihar jött. Pont abban a pillanatban, amikor megérkeztek a kilátó tisztásra, hatalmas szél kerekedett, és az eső úgy csapkodni kezdte a vízfelszínt, mintha ezer apró béka ugrálná körbe a tavat.
– Nem lehet, hogy csak álmodtál róla? – kérdezte Zsömle, akinek az eső csuromvízessé áztatta a fülét.
– Nem álmodtam – mormogta Ferenc, és újra elhatározta: addig nem nyugszik, míg meg nem mutatja a titkot.
Így ment ez este estére, napokon át – hol köd, hol szúnyograj, hol meg elaludtak valamelyikük miatt, vagy egyszerűen csak elrontotta valami váratlan dolog. Ferenc szíve lassan lelohadt a sok kudarctól, de a barátai nem haragudtak. Inkább örültek, hogy együtt lehetnek. Még ha a híres naplemente mindig kifogott is rajtuk, legalább mulatságos kalandokban nem volt hiány.
Egy este azonban különös dolog történt.
Ferenc nem hívott senkit, csak csendben állt a lábán a víz szélén, miközben a nap sárgából bíborba váltott. Sóhajtott egy nagyot a magányban, és már fordulni akart vissza, amikor is halk toccsanásokat hallott – s mögötte, szép sorban, megjelentek a barátai. Szótlanul, egyenként.
Ott álltak mind, kicsit sárosan, zúzmarásan, de mosolyogva. Úgy tűnt, ők sem tudnak ellenállni a próbálkozás varázsának – annak, hogy a remény néha erősebb, mint a kudarcok sorozata.
És akkor – mintegy válaszként a kitartásra – a nap leereszkedett, és a körvonalai lila-arany fényben kezdtek festeni az égre. A nádas zizegni kezdett, mint finom hegedűsok húrzengése, és a víztükör táncolni kezdett a fények dallamára. A levegő illatos lett, mintha virágok nyíltak volna hirtelen valahol messze, és egy pillanatra mindenki elnémult.
– Ez az – suttogta Ferenc, alig hallhatóan. – A naplemente titka.
És most már nem egyedül tartotta a titkot, hanem osztozott benne – egy békával, egy gólyával, egy vidrával és egy kissé sáros rókakölyökkel. Aznap este nem szóltak sokat, csak ültek a parton, míg a nap el nem aludt, és a sötétség takaróként borult a lápra.
Ferenc végül elmosolyodott.
– Most már tudjátok ti is. És tudjátok mit? Nem is a naplemente volt a titok… Hanem az, hogy újra meg újra próbáltuk.
A béka bólogatott, a gólya megigazította a csőrét, a vidra ásított egy nagyot, a rókakölyök pedig bátran a vízbe lépett.
És a láp csendesen kuncogott, mintha maga is egyetértene.
