Egyszer volt, hol nem volt, egy vidám kisváros szélén, a Szelíd Dombok ölelésében, élt egy kislány, akit Emmának hívtak. Emma nyolcéves volt, göndör, gesztenyebarna haja játékosan hullámzott a vállán, szeme pedig úgy ragyogott, mintha apró csillagokat rejtett volna el benne az ég. Szerette a könyveket, a kakaót, meg a reggeleket is – legalábbis azokat a reggeleket, amikor a különös napsugár bekukucskált hozzá az ablakon.
Ez a napsugár nem volt éppen olyan, mint a többi. Sokkal melegebben simogatta Emma arcát, és szinte aranyszínben fénylettek tőle a takaró redői. De ami a legkülönlegesebb volt vele kapcsolatban, az az, hogy beszélt. Igen, beszélt… természetesen csak Emmának.
– Jó reggelt, pöttöm csillagom – duruzsolta minden reggel, miközben megcsiklandozta Emma orrát. – Ébredj csak, nagy kaland vár rád ma is!
Emma ilyenkor mindig elmosolyodott, még akkor is, ha kint hideg szél fújt, vagy ha az iskolában dolgozatot kellett írni.
– Jó reggelt, sugárka – mormolta álmos hangon, és orrát a párnába dugta egy pillanatra. – Mit gondolsz, ma milyen napom lesz?
A napsugár mintha egy pillanatig táncolt volna az ablakkilincsen, aztán vidáman felelte:
– A napod olyan lesz, amilyenné teszed. De én látok benne mosolyt, baráti nevetést, és még valamit… egy új dallamot zeneórán!
Emma arca felderült. Mióta csak a különös napsugárral beszélgetett, sokkal könnyebben mentek a reggelek. Nem szaladgált annyit a zokniját keresve, nem morogta el, hogy „még öt percet”, és a reggelizőasztalnál is többet mosolygott, mint korábban.
Az iskolába menet – Emma mindig gyalog járt, egy kis tóparti ösvényen keresztül ment – gyakran úgy érezte, hogy a napsugár még mindig ott van vele, szökken az árnyékával, táncol az ágainak árnyékán, vagy megbújik a kabátja ujján. Egyik reggel, amikor kissé szomorkásan ébredt, mert este elfelejtette elkészíteni a házi feladatát, a napsugár türelmesen susogta:
– Ne csüggedj, akármit is felejtettél el, ma még sok esélyed lesz megmutatni, milyen okos is vagy.
És valóban, aznap épp nem gyűjtötte be a tanító néni a házit, helyette hangosan olvastak fel a kedvenc mesekönyvükből, Emma pedig olyan szépen olvasott, hogy még a padtársa is megdicsérte.
– Látod? – suttogta később egy fénypont az osztályterem ablakában. – Benned mindig ragyog valami szép. Csak merj hinni benne!
– Köszönöm – suttogta vissza Emma, és szíve megtelt egyfajta meghitt melegséggel, amit csak az érthet, aki már beszélgetett valaha egy reggeli napsugárral.
Így teltek Emma reggelei: egy kis beszélgetés a fénnyel, egy csepp bátorítás, és máris mosollyal kezdte a napot. Akárhogy is alakult az iskolában, akár esett, akár fújt, a különös napsugár másnap mindig újra megjelent.
És Emma mindig tudta, hogy nincs egyedül – mert néha egyetlen barátságos fénysugár is elég ahhoz, hogy az ember szívében is kisüssön a nap.
