Dorka minden reggel izgatottan rohant iskolába, szinte repült a lába alatt a járda, ahogy egyre közeledett az iskola zöldre festett vaskapujához. De nemcsak a tanulás vonzotta, hanem legfőképp a tanító néni kalapja. Mert a tanító néni, vagy ahogyan Dorka hívta, Irmus néni, sosem jelent meg kétszer ugyanazzal a kalappal. Minden nap újabb és újabb csoda díszítette a fejét: hol egy madártoll, hol egy hintaló makett, máskor meg egy igazi kis papírforgó billegett a szélben a kalap tetején.
Az osztályban már megszokott volt, hogy a tanítás nem könyvekkel kezdődött, hanem azzal, hogy Irmus néni levette a kalapját, beletúrt – néha egész karját beledugta, mintha egy bűvészdoboz lenne – és előhúzott belőle valamilyen meglepetést.
Egyik reggel, amikor a fák lomhán nyújtóztak a tavaszi napsütésben, és a pacsirták hangja kis túlzással az egész iskolát betöltötte, Dorka már messziről észrevette, hogy Irmus néni fején aznap valami különös van. A kalap élénkpiros volt, olyan, mint a keresztespaprikák színe a piacon, és mintha pici üvegablakokkal lett volna kirakva az oldala.
– Jó reggelt, csillagaim – köszönt a tanító néni, miközben belibbent a terembe. Hangja olyan vidám csilingeléssel áradt szét, mintha apró harangocskák futottak volna végig a padlón.
A gyerekek már elcsendesedtek, s szemüket a kalapon tartották. Volt, aki azt suttogta, ez egy toronyház-kalap, más úgy vélte, hogy egy kincsesbánya lehet a belsejében. Irmus néni pedig csak mosolygott sejtelmesen, majd megkopogtatta a kalap oldalát.
– Na, ma különösen izgalmas meglepetésem van. Ki gondolja, hogy egy varázslatos társasjátékot rejt ez a kalap? – kérdezte pajkosan.
– Én! – kiáltotta Dorka, s még a padtársát is megbökte lelkesen.
Irmus néni beletúrt a kalapba, mintha csak a zsebéből keresne elő valamit, majd előhúzott egy négyszínű, furcsa alakú dobozt. A tetején pici ajtók voltak, mindegyiken betűk és jelek. A doboz finoman zümmögött, ahogy letette az asztalra.
– Ez egy kívánságos történetdoboz. Mindenki húzhat egy ajtót. Mögötte egy szó, egy érzés vagy egy tárgy rejtőzik. Ebből együtt írunk mesét.
A gyerekek ujjongva gyűltek az asztal köré. Dorka húzta az első ajtót. Az apró rés mögött egy szócska lapult: „szivárvány”.
A többiek is sorra húztak: „papucs”, „borostyán”, „táncol”, „éjjeli bagoly”.
Ettől kezdve a nap úgy suhant el, mintha valaki nekiiramodott volna és magával vitte volna az órák mutatóit. A gyerekek nevetve, ötletelve, rajzolva szőttek egy történetet egy bátortalan bagolyról, aki papucsban táncolt a szivárvány alatt, és akinek a borostyánból font lánca különös erőt adott, hogy ne féljen a sötétben.
Irmus néni közben csak csendesen figyelte őket, és amikor a mese végére értek, lehunyt szemmel bólogatott.
– Látjátok, gyermekeim, a történetek mindig bennetek vannak. Az én kalapom csak segít előcsalogatni őket.
Dorka hazafelé menet úgy érezte, mintha neki is lenne egy láthatatlan kalapja, amely történeteket rejteget. És bár nem mindig tudta, mi lapul benne, de azt biztosan tudta, hogy minden reggel izgatottan fog felébredni, és várja majd, hogy vajon milyen mesét rejteget Irmus néni másnapi kalapja.
