Volt egyszer egy bácsi, akit mindenki csak Csillámpor bácsinak hívott. Nem azért, mert csillogó ruhában járt, hanem mert minden este, amikor a nap már lebukott a domb mögé, ő kiment a kertjébe, és egy kis vászonzsákból finom virágport szórt szét a levelekre, szirmokra, rügyekre. Azt mondta, ettől tudnak a növények álmodni, és másnapra újabb szirmokat hozni, erősebb gyökeret ereszteni, vagy épp szélesebbre tárni lombjukat.
A faluban sokan csak mosolyogtak ezen.
– Nézd már, ott a bolond bácsi megint a porával – mondta az egyik asszony. – Inkább aludna ő is, mit szórakozik ott!
De senki sem tudta, hogy Csillámpor bácsi munkája nélkül a kertben rejtőző manók nem tudnak dolgozni. A kerti manók ugyanis csak akkor jöhettek elő, ha a növények álomba merültek. Ilyenkor megjavították a megrepedt leveleket, kikenték a rózsák tüskéit, eltakarították a pókhálókat, és éjszaka egy titkos ütemterv szerint rendbe tették a kertet.
– Figyeljetek – mondta aznap este a legöregebb manó, Zsurló –, ma különösen fontos éjszaka lesz. A pitypangok új hajtást hoznak, a napraforgók álmait össze kell igazítani a méhekével. Csillámpor bácsi nélkül nem megy.
De azon az estén valami különös történt. A bácsi leült a kert szélén lévő padra, a virágporos zsák a kezében, de mielőtt még az első maréknyi port szétszórhatta volna, lehunyta a szemét, és csendesen elszenderedett.
A kert elsötétedett, a növények nem áludtak el, csak álltak nyitott szemmel, némán és mozdulatlanul.
– Baj van! – kiáltotta Zsurló. – Nem jött álompor, nem kezdhetjük el!
A manók tanácskozásba kezdtek. Valakinek oda kell mennie a bácsihoz, de emberhez közel menni veszélyes. Még ha alszik is, megérezheti!
– Megyek én – jelentkezett Tüske, a legkisebb manó. – Olyan vagyok, mint egy gyommag, biztos nem vesz észre.
Tüske átosont a rózsabokrok között, felmászott a bácsi ölébe, és óvatosan megmozdította a zsák szélét. A por lassan kiszóródott a földre, a levegőbe emelkedett, és mint egy aranyköd, beterítette a kertet.
A virágok lassan lehajtották a fejüket, a levelek susogni kezdtek, mint akik mesét hallgatnak, és a kert álomba merült.
– Sikerült! – suttogta Zsurló. – Indulhat a munka!
Egész éjjel sürögtek-forogtak, megragasztották a fűszálakat, megjavították a bodzaágakat, új színeket kentek a szirmokra. Reggelre a kert új életre kelt.
Amikor Csillámpor bácsi felébredt, először meglepődött, hogy nem emlékszik az éjszakára. A zsák üres volt, a pad alatt pedig egy apró, alig észrevehető lábnyom vezetett a rózsák közé.
– Hát mégis megcsináltátok – motyogta mosolyogva. – Tudtam, hogy számítotok rám, de most én számíthattam rátok.
És aznap reggel először fordult elő, hogy a kert összes virága egy irányba fordult, mintha integettek volna valakinek. Senki sem látta, kinek, de aki igazán figyelt, tudta: minden kertben lakik egy Csillámpor bácsi – vagy legalább egy manó. És egyik sem lehet meg a másik nélkül.
