Valahol az ég és a föld között, ahol a fák levelei üvegként csillognak, a virágok énekelnek és a patakok visszafelé folynak, létezik egy különleges hely, amit csak a legérzékenyebb szívűek láthatnak. Ezt a vidéket Lebegőligetnek hívják.
A ligetben nemcsak a színek voltak élénkebbek, hanem minden állatnak volt valami apró, de csodálatos képessége. A hangyák tudtak origamit hajtogatni harmatcseppekből, a katicák verset zümmögtek és a rókák farka mögött kis fénycsillagok ragyogtak.
De még közülük is különleges volt Csillagszőr, a kis nyuszi, akinek bundájából finoman világító csillagpor szállt fel minden mozdulatnál. Nem ugrott, nem szaladt, mint más nyulak. Ő lebegve siklott a levegőben, mintha egy láthatatlan szellő ringatná. Az állatok csak úgy emlegették: „a szív simogatója”, mert ahol elhaladt, ott minden és mindenki nyugodt lett.
Egy reggel a liget lakói furcsa változást éreztek. A Nap nem jött fel. A virágok nem nyíltak ki, a patak vize szürkévé vált és a madarak sem énekeltek. Mintha a világ maga is aludni akart volna.
A baglyok hírt hoztak: a Napzokogó Sárkány érkezett. Egy óriási, komor lény, aki bekapja a Napot és addig sír, míg az egész égbolt el nem sötétül. Nem bánt senkit, csak… elvette a fényt.
A liget lakói riadtan bújtak a föld alá, fák odvába, levelek alá. Egyedül Csillagszőr maradt kint a réten, az arcán kíváncsisággal vegyes aggodalommal. Nem értette, miért zokog egy sárkány, akié lehetne az ég minden fénye.
Csillagszőr fogott egy harmatszálakból font léghajót, amelyet egykor a pókok készítettek neki születésnapjára. A hajót megtöltötte a saját csillagporával és mellé tett egy levelet is, amit egy aranyló falevélre írt egy tintavirág nektárjával:
„Kedves Sárkány!
Nem kell bekapnod a Napot, hogy ragyogj. A fény benned is ott van, ha hagyod, hogy más is lássa.
Szeretném, ha együtt repülnénk és megmutatnád, milyen gyönyörű tud lenni egy boldog sárkány.
Szeretettel: Csillagszőr”
A hajó felszállt, könnyedén, hangtalanul, és egyenesen a sötét felhők felé repült.
A következő pillanatban valami különös történt. A fellegek között egy hatalmas, ezüstös pikkelyű sárkány jelent meg. A szeme szomorúan csillogott, a körmeivel könnyeket kapart az égből, a szárnyai lebegtették szét a felhőket. De amikor meglátta a kis léghajót, megállt.
Elolvasta a levelet. Az üzenet olyan melegen hatott a szívére, mint egy régi ölelés, amit elfelejtett, de most újra megérzett.
A Napzokogó Sárkány nem sírt tovább. A könnyei szivárvánnyá váltak, a napfény pedig újra átragyogott a liget fölé. Nem ette meg többé a Napot, sőt! Minden reggel saját szárnyával söpörte el az álmos felhőket, hogy a fény szabadon ragyoghasson.
Azóta minden este, amikor leszáll az alkonyat, egy lebegő nyuszi és egy mosolygó sárkány együtt repülnek át az égen, és amerre elhaladnak, a fák levelei ezüstösen csillognak, a gyerekek álmai színesek lesznek és a világ kicsit jobb helynek tűnik.
