Egyszer volt, hol nem volt, élt egy apró, kedves kis csiga, akit Csigusznak hívtak. Csigusz a rét leglassabb lakója volt, de soha nem aggódott emiatt, mert tudta, hogy a saját tempójában is elér mindenhová, ahová csak akar.
Egy nap, miközben Csigusz komótosan kúszott a harmatos fűben, megpillantotta barátait, a nyuszikat, akik vidáman ugráltak a réten.
– Gyere, Csigusz! – kiáltották a nyuszik. – Játszunk fogócskát!
Csigusz lassan megingatta a fejét, majd mosolyogva így szólt:
– Köszönöm, barátaim, de én nem tudok olyan gyorsan futni, mint ti. Mire elindulnék, ti már messze járnátok!
A nyuszik kicsit csalódottan, de megértően bólogattak, és tovább ugráltak. Csigusz egy pillanatra elszomorodott, hogy nem tudott csatlakozni, de aztán eszébe jutott, hogy ő is találhat valami érdekeset, amit felfedezhet.
Ahogy lassan araszolt tovább a réten, meglátott egy gyönyörű színes pillangót, aki épp egy virágra szállt.
– Szia, Csigusz! – köszönt a pillangó. – Nézd, milyen gyönyörű ez a virág! Olyan édes a nektárja!
Csigusz mosolyogva nézte a virágot, majd kedvesen válaszolt:
– Valóban gyönyörű! De én inkább lassan tovább araszolok, mert szeretek minden apró részletet megfigyelni útközben.
A pillangó bólogatott, majd továbbrepült, de Csigusz boldogan folytatta az útját, élvezve a harmatos fű és a virágok illatát.
Nem sokkal később Csigusz elérkezett egy árnyékos fák alá, ahol a rét többi lakója gyülekezett. Mindenki a nagy fa körül állt, és izgatottan beszélgettek.
– Mi történt? – kérdezte Csigusz lassan, miközben közelebb araszolt.
Egy kis egér, aki ott álldogált, izgatottan válaszolt:
– Az erdő legbölcsebb fája éppen most mesél történeteket! De sietned kell, mert mindjárt befejezi!
Csigusz lassan, de biztosan elindult a fa felé. A többiek már ott ültek a fa körül, figyelmesen hallgatva, ahogy az öreg tölgy mesélni kezdett.
– Az élet nem a sebességről szól – mondta a fa bölcsen. – Néha azok, akik lassan haladnak, több szépséget és titkot fedeznek fel a világban. Az út minden része fontos, nem csak a cél.
Csigusz mosolygott, mert pontosan így érzett. Tudta, hogy bár lassú, mindig észreveszi a rét legszebb dolgait – a harmatcseppeket, a virágok illatát, és még a nap sugarainak táncát is a leveleken.
Aznap este, amikor a nap lenyugodott, Csigusz békésen heveredett le a puha fűben, és boldogan gondolt a napjára. Tudta, hogy bár lassan halad, minden percét élvezte, és a saját tempójában mindig eléri, amit szeretne.
