Cili cica minden reggel pontosan hétkor ébredt, kinyújtóztatta puha tappancsait, és a nap első sugarai felé hunyorogva lesétált a konyhába. Ott várta rá a világ legfinomabb reggeli itala: langyos, habos tej egy apró, festett porceláncsészében, amelyet még a nagymacskájától, Iringótól örökölt. A csészén kézzel festett rózsák díszelegtek, és Cili úgy gondolta, nincs a világon még egy ilyen gyönyörű tálka.
Ám azon az egyik csütörtök reggelen valami furcsa történt. Cili lebattyogott a konyhába, nyújtózkodott, dorombolt párat a teakonyha szekrény előtt, de a csésze nem volt sehol. Ott szokott állni a piros csempés ablakpárkányon. Most üres volt a helye. Cili körbeforgatta a fejét, egy picit pislogott, hátha csak álmodik, de nem – a tejcsésze eltűnt.
– Ez lehetetlen – suttogta maga elé. – Tegnap este még mostam el, megszárítottam, sőt, még puszit is adtam rá lefekvés előtt, ahogy mindig.
Cili szíve összeszorult, de rögtön cselekvésbe lépett. Felkapta a minihatizsákját, amelybe belekészített egy nagyítóüveget, némi szárított halas rágcsát, és egy gyűrött papírfecnit, rajta a „NYOMOZÁS” felirattal. Megigazította a fülét, és máris a szőnyeg közepén állt.
– Valaki eltette. Vagy ami még rosszabb: ellopta! De én, Cili detektív, ki fogom deríteni az igazságot!
Először a garázsmacskához, Marcihoz kopogtatott be. Marci egy kissé zsémbes kandúr volt, de nem volt tolvajféle.
– Szia, Marci, nem láttad véletlenül a tejcsészémet ma reggel?
– Tejcsészét? – dünnyögte Marci, miközben lapát alakú szemhéjait félig lehunyta. – Minek nekem csésze? Én közvetlenül az öblös tálból nyalok. Kényelmesebb a bajuszomnak.
Ez logikusnak tűnt, de Cili azért alaposan körülnézett Marcikánál. Sehol semmi. Megköszönte, és már indult is tovább Tupírhoz, a kismacskához, aki nemrég tanulta meg használni a konyhai vízcsapot.
– Szia, Tupír! Te nem játszottál tegnap a tejcsészémmel? Véletlenül sem?
Tupír először zavartan vakarózott, majd nagyokat pislogva megrázta a fejét.
– Én… nem… biztos nem… nem hiszem… talán… jaj, nem tudom!
Cili szeme összeszűkült. Itt valami bűzlik. Talán a halrágcsa-zacskója esett ki a táskájából, de lehet, hogy inkább az igazság.
– Tupír – mondta halkan –, ha valamit tudsz, jobb, ha elmondod. Nem haragszom, csak szeretném visszakapni a csészémet.
Tupír nagyot sóhajtott, leült, és lehorgasztotta apró buksiját.
– Én csak meg akartam nézni közelről… Annyira szép az a csésze! Tegnap este belógtam a konyhába, megfogtam, hogy kicsit feljebb emeljem, de… kiesett a kezemből. Letört a füle, és úgy megijedtem, hogy eldugtam a virágosládába. Ne haragudj…
Cili némán ült egy darabig. Szíve megremegett a haragtól, de lassan megértette Tupír félelmét. Emlékezett, milyen volt, amikor ő volt kismacska, és megrettent, ha valami eltört.
– Tupír, köszönöm, hogy elmondtad az igazat. A csésze fontos volt nekem, de te még fontosabb vagy. Meg tudnád mutatni, hol van?
Tupír bólintott, és néhány perc múlva együtt ásták ki a csészét a muskátlik alól. A fül valóban letört, de a rózsák még mindig épek voltak.
Cili elvitte a csészét Iringó nénihez, aki beszerezte a legfinomabb porcelánragasztót, és egy kis ügyeskedéssel újra összeillesztették. Nem lett tökéletes, a fül kicsit ferdén állt, és volt egy vékony, ezüstszínű repedés. De Cili úgy érezte, így még különlegesebb lett.
Másnap reggel újra ott állt a csésze a régi helyén, benne gőzölgött az ismerős tejecske. Cili megitta, tisztára nyalta a bajuszát, majd odalépdelt Tupírhoz, és megölelte.
– A csésze meggyógyult. De az a bátorság, amit mutattál ma, még szebb volt, mint a rózsák rajta.
És onnantól kezdve, minden reggelen, Cili két csészét tett ki a párkányra: egyet magának, egyet Tupírnak. Mert az őszinteség épp olyan értékes, mint a festett porcelán – de sokkal tartósabb.
