Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, Bori, aki imádta a természetet és a méheket. Minden reggel, amikor felkelt, a kertjének mesés virágai között sétálgatott, figyelve, ahogy a méhek szorgosan gyűjtögetnek nektárt. Egyszer csak eszébe jutott, hogy micsoda csodálatos dolgot hozhatna létre, ha egy méhhotelt építene a kert végében, hogy segítse ezeket a zümmögő kis barátait.
Bori izgatottan vágtott be a házba, hogy sürgősen összeszedje a szükséges anyagokat. Papírdobozok, tojástartók, fadarabok és mindennapi kincsek kerültek a keze ügyébe. A nap végtelennek tűnt, míg Bori fáradhatatlanul dolgozott, és végül kész lett a méhhotel. Színes virágokkal díszítette, és sok-sok apró rejtekhelyet alakított ki a méhek számára.
Másnap reggel, amikor Bori alig várta, hogy felfedezze a méhhotel vendégeit, nagy izgalommal indult a kertbe. Pár perc alatt egy kis zümmögés hallatszott a falevelek közül, és hirtelen megjelent az első vendég, egy kis méhecske. Bori szeme felcsillant.
– Szia, kis méh! – köszöntötte boldogan. – Örülök, hogy itt vagy! Te leszel az első lakója a méhhotelnek!
A méhecske, akit Bori Zömi néven nevezett el, örömmel repkedett a színes virágok körül. Egyszer csak a méhhotel felé szállt, és leült az egyik tojástartóra.
– Köszönöm, Bori! – zümmögte Zömi. – Itt igazán jó kis helyet találtam!
Ahogy teltek a napok, egyre több méh érkezett a kertbe. Bori nemcsak Zömivel, hanem Jutkával, a százszorszép méhével, és Betyárral, a bátor dongóval is megismerkedett. Mindegyik méh különböző történeteket mesélt neki a virágokról, a nyári napfényről és a fűről.
– Egy alkalommal – mesélte Jutka – találkoztam egy rózsaszínű holdfénnyel, amely elvarázsolta az összes virágot! Olyan szép színekben pompáztak, hogy az egész rét táncolni kezdett!
Bori ámulva hallgatta minden méh kalandját, és úgy érezte, hogy a méhhotel nem csupán nekik, hanem neki is különleges hely. Barátokat szerzett, akikkel megoszthatta a természet csodáit, és megtanulta, mennyire fontos megóvni őket.
Egy nap, míg Bori a méhhotel körül sétálgatott, észrevette, hogy Zömi és a többiek szomorkásan zümmögnek.
– Mi a baj, barátaim? – kérdezte aggodalmasan.
– A hideg szél fúj, és a virágok felfagynak – mondta Betyár. – Ha nem lesznek virágok, akkor nem lesz mit gyűjtenünk.
Bori szíve megsajdult, és elhatározta, hogy segít a méheknek. Gyorsan összeszedett néhány meleg takarót és a legszínesebb virágmagjait, amelyeket elültetett a kertben. A méhek boldogan zümmögtek körülötte, és segítettek neki, hogy a virágok minél gyorsabban kibomoljanak.
Pár hét múlva a kert újra színpompás lett, és a virágok illata betöltötte a levegőt. A méhek újra boldogan zümmögtek, és Bori szíve megtelt örömmel.
– Köszönjük, Bori! – zümmögték egyszerre a méhek. – Te vagy a legjobb virágszobrászunk!
A méhhotel a meseszép barátság szimbólumává vált. Bori és a méhek együtt jártak az úton, a napfényben táncoltak, és felfedezték a világ csodáit.
Az évek múltán, ahogy Bori felnőtt, a méhhotel mindig ott állt a kertben, és a barátságuk kincse szívükben élt. Bori tudta, hogy a természet védelme és a barátokkal való összetartozás a legszebb kaland, amit valaha élhetett.
