Bogyó, a kíváncsi kismedve, egy őszi reggelen ébredt fel barlangjukban, amikor a levegő már csípett kicsit, s a fák lassan arany és rozsdaszín kabátba öltöztek. A reggel más volt, mint a többi: az erdőt vastag, puha köd takarta, mint egy óriás paplan, és még a fák teteje is eltűnt a halványszürke felhőben.
– Anyu, csak kimegyek megnézni a forrás melletti gombákat! – szólt Bogyó izgatottan, és már szaladt is, mielőtt anyukája válaszolhatott volna. A barlang előtt csak a saját orrát látta, s a köd olyan sűrű volt, hogy a lombok suttogását is elnyelte.
Bogyó hoppant egyet, majd kettőt, aztán mire észbe kapott, eltűntek a bokrok is, és már nem tudta, merre van a barlang, merre jött, és hol van a forrás.
– Hűha… – motyogta, s egyre bizonytalanabb léptekkel haladt előre. Már nem tudta, mi alatt ropog az avar: gyökér-e, gomba vagy csak a saját félelme. Aztán egyszer csak valami különöset hallott: nevetést, puha és játékos kuncogást, mintha a köd is jókedvű lenne.
– Hahó! – szólt valaki a sűrűségből. – Te hogyan kerültél ide, ahol minden kilátás csak találgatás?
A ködből előtoppant egy furcsa kis alak: alig volt magasabb Bogyónál, kerek kalapot viselt, ami apró felhőfoszlányokból állt, és ruhája a tejfehér lepelhez hasonlított, amiben az egész erdő öltözött.
– Én vagyok Fürge, a ködmanó! – hajolt meg mélyen a kis figura, és bajsza olyan volt, mintha vízpára göndörödött volna fölé. – Te pedig Bogyó lehetsz, ha jól sejtem.
– Igen… – hebegte Bogyó. – Elvesztem a ködben, és nem találom az anyukámat.
– A köd az nem elvesz, Bogyókám. Csak takaró. Néha pihentet, néha tanít, néha elrejt – mondta Fürge, és máris tempós léptekkel indult meg a semmi felé. – Gyertek, menjünk, nézzük meg, mit rejteget az őszi felhőcsend!
– De nem látok semmit! – futott utána Bogyó.
– Épp ez a varázs benne! – kacagott a ködmanó. – Amikor nem látod az utat, akkor tanulsz meg igazán figyelni.
Útközben Fürge megmutatta Bogyónak a levelek halk suttogását, amit a köd csak még lágyabbá tett. Egy réten áthaladva közelről látták, ahogyan az őszi pókháló fénylett, gyöngyökként kapaszkodva a fűszálakhoz. Egy fa tövében kis virág világított sárgán, s úgy tűnt, mintha maga a köd csillant volna benne vissza.
– Nini! – hahotázott Fürge. – A homály néha csak elrejti a javakat, de ha türelmes vagy, megmutatja a csodáit!
Ahogy haladtak tovább, Bogyó észrevette, hogy egyre jobban hallja az ismerős rigófüttyöt, s a köd is ritkult kissé. Egyszer csak ismerős illat csapta meg az orrát: száraz moha, egy csepp méz, amit mindig érezni lehetett a barlang bejáratánál.
– Anyu! – kiáltotta Bogyó, és már szaladt is, miközben Fürge mögötte kuncogott.
Az anyamedve ott állt, aggodalmasan, de amikor meglátta kicsinyét, csak kitárta nagy meleg mancsait, és szorosan átölelte.
– Bogyókám… hol voltál ilyen ködben? – kérdezte, de hangja már inkább megkönnyebbült volt.
– Csak sétáltam… – mosolygott Bogyó. – Aztán találtam egy barátot, aki azt mondta, a köd nem félelmetes, csak akkor, ha nem tanulod meg megfigyelni.
Az anyamedve meglepetten nézett körbe, s ekkor egy apró alak suhintott vissza a messzeségbe. A köd lassan felszállt, ahogy a nap sugarai áttörték a fák között.
– Ég veled, Fürge manó! – suttogta Bogyó a szellőnek.
És bár a köd eltűnt, annak játékosságát és meleg fényt idéző titokzatosságát mindig a szívében őrizte. Mert most már tudta: a köd nem elrejt, hanem felfedeztet. Csak figyelni kell.
