A hold ezüst hídját vetette a régi téglaház tetejére, ahol Bodza csendesen lapult egy kémény mellett. Szőre szurokfekete volt, mint az éjféli tó tükre, ha beborítja a köd. Bundáján meg-megcsillant a holdfény, ahogy kifigyelt a városka alvó utcáira.
Bodza nem szeretett mostanában kimenni. A gyerekek suttogtak mögötte, a kutyák megmorogták, és még az öreg Vilma néni is, aki minden cicának csalogató sajtdarabokat szórt ki az udvarának sarkába, Bodzától gyorsabban becsukta az ajtót, mint ahogy egy kandúr ki tud nyújtózni reggel.
– Fekete cica balszerencsét hoz – mondogatták. – Különösen halloweenkor!
Halloween éjszakája volt épp. A házak kis narancssárga töklámpásokkal és girlandokkal díszelegtek, az utcákon bátor kis szellemek, vámpírok és csáléra vágott kalapos boszik szaladoztak, cukorkára vadászva. Bodza a kémény tövénél kuporgott, és odalent lesték, merre jár a balszerencse fekete árnya.
Pedig Bodza sosem tett semmi rosszat. Egyszer még egy kismadarat is visszavitt a fészkébe, amikor véletlen kiesett a bokorból. Egyszer máskor pedig lekergette a kert végéből a rókát, aki az egyik nyuszit akarta elkapni. De senki sem emlékezett ezekre. Csak a színe számított.
Aznap este azonban különös nesz ütötte meg a fülét. Egy vékonyka síró hang szűrődött ki a Köd utca felől. Cserregés? Nem. Valaki sírt. Egy gyerek!
Bodza megfeszítette a bajszát, és hangtalan, puha léptekkel ereszkedett le a tetőről, majd kisurrant az éjszakába. A park sötétje rejtette a kisfiút, aki egy boszorkánykosztüm meleg köpenyébe burkolózva ült a padlásház előtti lépcsőre, magányosan.
– Eltévedtem – hüppögte a gyerek. – Nem találom a többieket… Anyuékat se látom sehonnan.
Bodza se szó, se hang, odaosonott, és lábát halkan a fiú térdére tette. A kisfiú megdermedt, de aztán meglátta a sötét, kíváncsi szempárt, ahogy belebámult az övébe.
– Te… cica vagy… és fekete – szipogta. – De nem ijesztő…
Bodza dorombolni kezdett, gyöngéden, mintha csak azt mondaná: „Nem kell félni. Itt vagyok.”
– Segítesz nekem? – kérdezte a gyerek.
Bodza megrázta a farkát, majd elindult, de mindig megállt, visszanézett, s csak akkor lépett tovább, ha a fiú is követte. Így mentek házról házra, utcasarokról utcasarokra, míg végül a főtérre értek, ahol az anyukája már a rendőr bácsival együtt kereste.
– Dani! – kiáltott fel boldogan az anyukája, és úgy ölelte át a fiút, mintha soha többé nem akarná elengedni.
– Egy fekete cica segített visszatalálni! – mondta Dani lelkesen. – Bodzának hívják!
Bodza még ott állt, a szökőkút árnyékában, s amikor hirtelen észrevette, hogy mindenki őt nézi, leszegte a fejét, mintha el akarna osonni. De akkor Dani odaszaladt hozzá, fölkapta karjába, és mindenkinek azt mondta:
– Ő nem hoz balszerencsét. Ő egy hős!
Attól a naptól kezdve senki sem ijedt meg Bodzától. Még a kis Milán is, aki két hete még sírt, ha macskát látott, most sajtot hozott neki. És Vilma néni? Egy egész tálkányi tejecskét tett ki a veranda elé, Bodza kedvenc csészéjében, arra az esetre, ha hősies tettre indulna megint.
Bodza messziről figyelte a várost. A hold ezüst hídja most mintha csak neki világította volna az utat. És ő tudta: már nem csak egy fekete cica volt. Barátja is lett valakinek. Vagy talán… sokaknak.
