Amikor az év utolsó napja elcsendesedett, és a városok fényei úgy pislákoltak, mintha fáradt csillagok lennének a földre hullva, az égbolt mélyén megmozdult valami. Nem volt nagyobb egy szikránál, mégis úgy ragyogott, mintha magában hordozná az összes búcsúzó percet és az összes megszülető reményt. Ő volt az újévi kívánságcsillag, aki minden esztendő végén leszállt a földre, hogy meghallgassa a gyerekek suttogását.
Ezen az éjjelen a csillag egy hóval borított kisváros fölött ereszkedett alá. A házak ablakában gyertyák égtek, az órák türelmetlenül készülődtek az éjfélre. A csillag puhán landolt egy parkban, ahol egyetlen hinta nyikorgott a szélben. Itt várt rá egy kisfiú, vastag kabátban, piros orral, zsebében összegyűrt papírfecnikkel, amelyekre már napok óta kívánságokat írt, majd mindet áthúzta.
A csillag fénye megsimította a fiú arcát, és halk, csilingelő hangon megszólalt.
– Közeleg az új év. Mondd el, mire vágysz.
A kisfiú meglepődött, de nem ijedt meg. A szemét a hóra szegezte, és egy ideig hallgatott.
– Mindenki mindig magának kér – mondta végül. – Játékot, szerencsét, boldogságot. Én… én mást szeretnék.
– Hallgatlak – felelte a csillag, és fénye egy kicsit melegebb lett.
– Van valaki, akit régen elfelejtettek – mondta a fiú. – A nagypapám testvére. Senki sem beszél róla. A fényképeit elrakták, a nevét sem mondják ki. Pedig én emlékszem, mert egyszer meséltek róla. Szeretném, ha újra emlékeznének rá. Ha nem lenne többé egyedül.
A csillag fénye megremegett, mintha a szavai súlya elérte volna.
– Tudod, mit kérsz? – kérdezte halkan. – Az emlékezés néha fáj.
– Tudom – bólintott a fiú. – De az elfelejtés még jobban.
Az órák ekkor egyszerre kondultak meg, és az ég alján tűzijáték virágai nyíltak. A csillag lassan felemelkedett, mielőtt eltűnt volna, még visszaszólt.
– Kívánságod meghallgattatott.
Másnap reggel a család a konyhaasztal körül ült. A nagypapa hosszan nézte a gőzölgő teáját, majd váratlanul megszólalt.
– Eszembe jutott a bátyám – mondta. – Emlékeztek, milyen hangosan nevetett?
A szoba elcsendesedett, majd valaki elővette a régi albumot. Poros lapok közül előkerült egy mosolygó arc, és vele együtt történetek, nevetések, könnyek. A kisfiú hallgatott, és úgy érezte, mintha valahol nagyon messze egy csillag egy pillanatra még fényesebben ragyogna.
Az év elindult, tele új napokkal, de egyvalami megváltozott. A név többé nem volt elfelejtve, az emlékek helyet kaptak az asztalnál. És bár kevesen tudták, minden újévkor, amikor az ég csendes lett, egy különleges csillag azért szállt le újra és újra, mert egy kisfiú megtanította neki, hogy a legnagyobb kívánság néha nem magunkról szól, hanem arról, hogy visszahozzuk a fényt oda, ahol már majdnem kialudt.
