A hegyek között, ahol a fenyők csúcsai belevesztek a ködbe, állt egy kapu, amelyet senki sem látott, csak az év utolsó éjszakáján. Nem volt rajta lakat, mégis zárva maradt egész esztendőn át. A kapu előtt egy öreg ember ült mindig, hosszú, ezüstös szakálla a földet súrolta, szemében pedig annyi év tükröződött, amennyit senki sem tudott megszámolni. Ő volt az idő őrzője.
Egy hideg téli estén egy kisfiú tévedt arra. Bátor volt, bár maga sem tudta, honnan merítette a bátorságát. A neve Máté volt, és egész évben úgy érezte, mintha az idő elszaladna mellette, anélkül hogy megvárná.
– Jó estét – szólalt meg félénken, mégis határozottan. – Mit őriz itt, bácsi?
Az öreg lassan felemelte a fejét, és elmosolyodott.
– Az új év kapuját – felelte. – De csak akkor nyílik ki, ha eljön az ideje.
Máté közelebb lépett, és észrevette, hogy a kapu fájába apró jelek vannak vésve: nevetések, könnycseppek, napok és éjszakák emlékei.
– Segíthetek? – kérdezte hirtelen, mintha mindig is erre várt volna.
Az idő őrzője felállt, és botjára támaszkodva végigmérte a fiút.
– Elkísérhetsz – mondta csendesen. – De amit látni fogsz, azt meg is kell értened.
Ahogy az éjfél közeledett, a levegő megtelt halk suttogással. Az őr intett, és Máté előtt képek jelentek meg: elszalasztott pillanatok, el nem mondott szavak, de örömteli nevetések és apró győzelmek is.
– Minden év ilyen – magyarázta az öreg. – Nem jó vagy rossz. Csak tele van lehetőséggel.
Amikor az óra ütni kezdett, az őr a kapu kilincsére tette a kezét.
– Az idő ajándék – mondta. – Nem lehet megállítani, de meg lehet becsülni.
A kapu lassan kinyílt, és meleg fény áradt ki rajta. Máté szíve megtelt elszántsággal. Tudta, hogy nem fog minden pillanat tökéletes lenni, de mindegyik számít.
Amikor visszanézett, az öreg már nem állt ott. Csak a kapu emléke maradt meg benne, és az ígéret, hogy az új évben figyelni fog az időre, mint a legdrágább kincsre.
