A nap végig perzselte a mezőket, a fák levelei már-már megbarnultak a hőségtől. Az apró faluban, ahol a gyerekek játszottak, senki sem tudott mit kezdeni a nyári forrósággal. A pajtásokat fárasztotta a hőség, a fűben ücsörögtek, s ezernyi álmot szőttek. Ám a napfény nem hagyta őket békén, és a gyerkőcök egyre jobban sóvárogtak a hűsítő fuvallatra.
Ekkor bukkant fel az árnyékló. Senki sem tudta, honnan érkezett, de a megjelenése olyan volt, mintha a légies nyárfák között húzódó elágazásokból született volna. A ló teste ezüstösen csillogott a napfényben, de körülötte valami különös fény és sötétség keveredett, mintha az árnyak formálták volna.
A gyerekek kíváncsian figyelték őt, és mikor az árnyékló megállt előttük, a kis Anna bátran lépett előre.
– Ki vagy te, hogy itt jársz, árnyékló? – kérdezte, szemei csillogtak a kíváncsiságtól.
– Én vagyok az árnyékló – válaszolta a ló mély, hívogató hangon. – Azért születtem, hogy segítsek nektek átvészelni a forróságot. Mivel már régóta nem hűsít senki, most varázslatot hoztam, egy szellőt, ami elűzi a hőséget.
A gyerekek szeme felcsillant, és egy emberként kiáltottak fel:
– Hozz minket hűsítést!
Az árnyékló lágyan fejét bólintotta, és a fűs állatkáknak átnyújtott egy kis díszes zöld levelet, amit eddig a hátán hordott. A levelet, amint a gyerekek kezébe került, azonnal elkezdett remegni, mint egy kis szellő.
– Zárjátok be a szemeteket, és képzeljétek el a legszebb, legtisztább nyári szellőt – mondta az árnyékló, miközben a napsugár elkezdte körülötte táncolni.
A gyerekek becsukták a szemüket, és hallgatták a ló szavát. Abban a pillanatban, ahogy a szellőnek átadták a levelet, a légies fuvallat megérintette az arcukat, és a hőség eltűnt, mint árnyék a napfényben.
– Nyisd ki a szemed, óvatosan! – szólt a ló.
A gyerekek kinyitották a szemüket, és csodálkozva nézték, ahogyan a mező körülöttük színpompás virágokkal telítődött, és a friss szellő hűsítette bőrüket. A nap továbbra is ragyogott, de már nem érezték a bénító hőséget.
– Köszönjük, árnyékló! – kiáltották örömmel.
– Az öröm az enyém – biccentett a ló, miközben lassan visszaindult az árnyékba. – Emlékezzetek, hogy néha a legkisebb dolgokban rejlik a varázslat.
Amint eltűnt a fák között, a gyerekek tudták, hogy a nyári szellő mindig a közelükben van, és amikor legközelebb forróság sújtja őket, csak hívniuk kell az árnyéklót, hogy eljöjjön a segítségükkel. Mert a valódi varázslat a barátságban és a bátorságban rejlik, amit megosztottak egymással a nyári napfény fényében.
