Az erdő szélén, egy öreg tölgyfa üstökén lakott Bagó, a kisbagoly. Míg a nap melegen sütött, a többi madár csiripeléssel, leveleken szökelléssel és repdeséssel töltötte az időt, Bagó egy vastag ágon kuporgott behunyt szemmel, fejét a szárnya alá dugva. A rigók csóválták is a fejüket:
– Nézd csak azt a kis baglyot! Már megint alszik, pedig még csak délelőtt van! – kotyogta egyikük.
– Mindig csak alszik! Én még nem is hallottam beszélni! – rikkantotta egy másik madárka.
De Bagó nem felelt. Szuszogott csendesen, és csak egy-egy horkantás jelezte: még álmai birodalmában jár.
Amikor leszállt az este, a madarak fáradtan bújtak fészkükbe. A nap zömök aranykarikája eltűnt a hegyek mögött, s a szél hűvös lehelete megborzolta az erdő lombját. Aztán beborult az ég, a felhők sötéten gomolyogtak össze, és egyszer csak hirtelen felcsattant az ég. Villám hasított át a sötétségen, s a mennydörgés megrázta a földet. Esni kezdett. Olyan vihar támadt, amilyenre az öreg fenyő sem emlékezett.
A viharban minden madár megrémült. A fészkek ingadoztak, a gallyak recsegtek, és az erdő sötétjében már alig lehetett látni valamit. A baglyok általában szeretik az éjszakát, de a sűrű eső és ijesztő villámok még őket is elbizonytalanították.
Csak egy valaki mozgolódott nyugodtan a sötétben: Bagó.
Bagó kinyitotta nagy borostyánszín szemét, óvatosan kitárta szárnyait, majd hangtalanul felemelkedett a faág fölé. A sötétség, ami a többi madarat megbénította, neki kedves ismerős volt. Az esőcseppek ritmusát hallgatta, és még a legkisebb mozdulatokat is észrevette odalent, az erdei talajon.
Hirtelen egy aprócska hang sírásra emlékeztetett. A bokrok közül jött, egészen a patak partjáról. Bagó csöndesen odaröppent, és megpillantott egy reszkető őzgidát, aki eltévedt az anyjától, amikor a vihar hirtelen kitört. A gidácska szeme tele volt könnyel, nem tudta, merre induljon.
– Ne félj – szólt halkan Bagó, éppen csak annyira, hogy a lámpásszerű szemeiből bíztatás áradt. – Segítek hazatalálni.
A gida meglepődött, és kicsit bizalmatlanul nézett a kisbagolyra.
– De hiszen… sötét van – hüppögte. – Semmit sem látok!
– Én látok helyetted – búgta Bagó, s máris előresiklott a fák között.
Ő vezette a gidácskát a sűrű sötétségen át, kerülve a kidőlt fatörzseket, megkerülve a mély pocsolyákat, mígnem észrevette az anyagida patás lenyomatait az avarban. Követte őket, egészen a másik patakpartig, ahol egy karcsú, fehér pöttyös őzsuta zaklatottan körözött, és halkan hívogatta a kicsinyét.
Amint meglátta a gidát, odaszaladt, és meleg nyelvével végignyalta az őpiciny testét. A kis őz boldogan bújt anyja oldalához, s a bagoly csendesen elmosolyodott.
– Köszönöm, kisbagoly… – szólalt meg a szarvasanya csillogó szemekkel. – Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kicsi lény ennyit tud segíteni.
Bagó csak bólogatott, és visszaszállt a faágra, ahonnan reggel elindult. A vihar lassan csillapodott, a felhők ritkultak, s a hold fénye rávetült a még mindig csillogó erdőre.
Másnap, amikor kisütött a nap, és az erdő újra megtelt élettel, a rigók megint megpillantották Bagót, aki már aludt újra.
– Lám, Bagó még mindig csak szundikál – mondta az egyik.
Ám abban a pillanatban, amikor a kis őzgida szelíden előlépett a bokorból, és a madaraknak elmesélte, hogyan segített neki éjjel Bagó, mindenki elcsendesedett.
Azóta tisztelettel néznek fel rá. Bár Bagó napfényben továbbra is békésen aludt, az éjszaka az övé volt – és az erdő minden lakója tudta: amikor legsűrűbb a sötétség, Bagó szeme világítja meg az utat.
