A fahéjillatú konyhában, egy napsütötte délelőttön, ott heverészett Árpi, a pirosra érett alma, egy fonott gyümölcskosár közepén. Körülötte barackok, szőlőfürtök és egy ingerlékeny narancs sorakoztak. A napfény benézett az ablakon, megcirógatta az almák fényes héját, és minden olyan békésnek tűnt, mégis Árpi szíve vándorra vágyott.
– Nem elég nekem, hogy itt fekszem naphosszat! – fakadt ki egy reggelen Árpi. – Ki akarom próbálni magam! Meg akarom tudni, mit rejtenek a függönyön túli vidékek!
A körülötte ülő gyümölcsök csak hümmögtek, s arra gondoltak, hogy Árpi bizonyára túlérett. De ő elhatározta: kiszabadul a gyümölcskosárból.
Amikor egy óvatlan pillanatban az ablakpárkányra tette lábát a szellő, Árpi nekirugaszkodott. Legurult a konyhaasztalról, végiggurult a padlón, és egy széles körívű ugratással kigurult az ajtórésen.
Odakinn a kert illatos, nyári napfényben fürdött. Árpi csodálkozva nézett körül. Minden olyan hatalmasnak tűnt! Egy csiga épp egy levél mellett araszolt.
– Hohó! – rikkantott Árpi. – Te már sokfelé jártál?
– Olykor-olykor – felelte komótosan a csiga. – De tudod, nincs is jobb, mint a saját levélágyamon szunyókálni.
Árpi elmosolyodott, de nem hagyta, hogy ez eltántorítsa. Továbbindult, felgurult a kerti ösvényen, mígnem elért a kerítésig. Ott egy lyukon kicsusszant, és a nagyvilág tárult elébe.
Először egy mezőn járt, ahol százféle pillangó libegett. Egyikük, egy kékes fényű szárnyú, mellé szállt.
– Hová tartasz, piros barátom?
– A világot akarom látni! – vágta ki Árpi. – Hegyeket, folyókat, városokat!
A pillangó kacagott, de segített neki eljutni a patakpartra. Ott Árpi találkozott egy kíváncsi mókussal és egy bölcs öreg tölgyfával is. Mindannyian megosztották vele élményeiket: a végtelen erdők titkait, a hegyek csöndes álmait, a völgyek hajnali ködjét.
Árpi bámulattal hallgatta őket, de közben valami kis hiányérzet bujkált benne, mint egy elfeledett illat emléke. És a napok múltak, és a kalandok sem csitították ezt a halk érzést: valami hazavágyódott benne.
Egy este, mikor a csillagok fölé kuporodtak a világnak, Árpi egy kis dombon üldögélt. A szél halkan suttogott neki, és a fák lombjai mintha azt mondták volna:
– Talán nem az a fontos, hová megy az alma, hanem kit visz magával a szívében.
Akkor Árpi lehunyta a szemét. Gondolt a barackra, aki mindig csendesen figyelte őt. A narancsra, aki ugyan zsörtölődött, de sosem hagyta, hogy elfogyjon a társaság. A konyha melegére, a fahéjszagú levegőre.
Hajnalban elindult visszafelé. Útközben új barátságokat kötött, de a mozdulatai határozottabbak voltak: tudta az utat. Amikor a kert bejáratához ért, a szellő újra megsimította, és mintha mosolygott volna rá. Árpi becsusszant a kertbe, onnan a konyhába.
A gyümölcskosárban már más almák is voltak, de a barack felragyogott, mikor meglátta.
– Visszajöttél?
– Hazajöttem – mondta Árpi, és mélyen a gyümölcskosár közepébe kuporodott, pontosan oda, ahonnan annak idején elindult.
És azóta is ott heverészett, mosolygós héjjal, békésen. Mert megértette: a legnagyobb kaland néha az, ha felfedezzük, amit már rég ismerünk – és rájövünk, hogy amit kerestünk, az mindig is ott volt, közvetlen a szívünk közelében.
