A hosszú tél már annyira elnyújtózott az erdő fölött, mintha sosem akarna véget érni. A hó még itt-ott foltokban csillogott, de a levegőben valami megváltozott: enyhébb lett az illata, és a szél sem csípett úgy, mint korábban. A nagy tölgy tövében, barlangjából kibújva, megmozdult a medve.
Álmosan pislogott, megnyújtotta barna bundáját, és amikor felállt, hirtelen megállt. A lábai mellett egy sötét alak hevert a földön, pontosan utánozva minden mozdulatát. A medve lenézett rá, majd felnézett az égre, ahol a nap félénken kandikált ki a felhők mögül.
– Jó reggelt – morrantotta kedvesen. – Te meg ki vagy?
Az árnyék nem felelt, csak hosszabbra nyúlt, ahogy a nap egy kicsit feljebb kapaszkodott. A medve nem ijedt meg. Eszébe sem jutott morgolódni vagy elfutni. Inkább elmosolyodott, amennyire egy medve el tud mosolyodni, és leguggolt.
– Tudod, egész télen egyedül voltam odabent – mondta az árnyéknak. – Jólesik látni, hogy valaki követ.
Felállt, tett egy lépést, az árnyék is lépett. Megfordult, az árnyék is megfordult. A medve felnevetett, mély, dörmögő nevetéssel, amitől a közeli bokrok is beleremegtek.
– Te nem ellenség vagy – állapította meg. – Hanem jel.
Ekkor egy cinege rebbent le az ágról, és kíváncsian csivitelni kezdett.
– Mit jelentesz? – kérdezte a madár.
– Azt, hogy fény van – felelte a medve, és a mancsával az árnyékára mutatott. – Árnyék csak akkor születik, ha süt a nap. Ha pedig süt a nap, akkor nemsokára itt a tavasz.
A cinege vidáman felcsirrent.
– Akkor nemsokára újra énekelhetünk reggelente!
A medve bólintott, és lassan elindult az erdő ösvényén. Az árnyéka hűségesen követte, néha megrövidült, néha megnyúlt, de mindig ott maradt mellette. Ahogy haladt, egyre több élet jele mutatkozott: egy rügy kipattant, a hó alól zöld fű kandikált ki, a patak jege megreccsent.
A medve megállt egy tisztáson, ahol a nap már egészen bátran sütött. Lenézett az árnyékára, és halkan így szólt:
– Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá: ahol sötét van, ott fény is van valahol.
Az árnyék nem válaszolt, de mintha egy pillanatra mosolyra húzódott volna a formája. A medve pedig tudta, hogy a tél mögött mindig ott vár a tavasz, és attól a naptól kezdve, valahányszor meglátta az árnyékát, nem félelemmel, hanem örömmel köszöntötte.
