A szél halkan sustorgott a sárguló fák lombjai között, miközben október utolsó napja lassan átszivárgott az est homályába. A város szélén, egy aprócska, mohos házikóban élt Nandi, egy kíváncsi és élénk képzelőerővel megáldott kisfiú. Ezen az estén, mikor a töklámpások fénye pislákolt a kertekben, s a szomszéd gyerekek lelkesen próbálgatták rémisztő maskaráikat, Nandi egyedül fedezte fel a szülei padlását.
A poros gerendák között régi ládák sorakoztak, bennük megkopott emlékekkel és molyrágta ruhákkal. Egyik sarokban, félrebillent tetővel állt egy fatároló, amely mintha halkan sóhajtott volna, ahogy Nandi felé nyúlt. Felnyitotta, és benne egy pár furcsa, csillogó, zöldesfekete csizmát talált. A bőrük vakító volt, mintha minden szögből más és más árnyalatban játszottak volna.
– Nahát, milyen különös! – suttogta Nandi, és azonnal leporolta őket. Az egyik csizma orrán egy apró, ezüst csengettyű függött, a másikon pedig egy parányi, mintha emberi arc lett volna belehímyezve – vidáman mosolygott rá.
Amint Nandi megérintette, a csizma meglebbent, mintha saját akaratából megmozdulna. Megijedt, hátraugrott, de aztán valami csodás borzongás futott végig a gerincén: nem félelem volt, inkább izgalom. Hirtelen a csizmák egyet perdültek, majd halkan kopogni kezdtek a padlódeszkán, mint egy ritmusra hívó dob.
– Én vagyok a Varázscsizma – szólalt meg egy muzsikáló hang, amely egyszerre szólt Nandi fülében és a levegőben. – Csak halloween estéjén ébredek fel, hogy emlékeztessek, a félelem nem mindig sötét. Néha vidám is lehet.
Nandi tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a csizmák ugrálva lejönnek a padláslépcsőn, s táncléptekben hívják őt is. Vonakodva ugyan, de követni kezdte őket. Mikor belelépett a Varázscsizmába, azok tökéletesen illeszkedtek lábára, mintha egyenesen rá öntötték volna.
Abban a pillanatban halk zenét kezdett hallani. Először csak egy-két hangot, mintha seprűk csilingelnének, csontok koppannának össze ütemesen, majd megszületett a dallam: sejtelmes, mókás, táncra hívó muzsika.
Kirohant az udvarra, és ahogy körbetáncolta a kertet, minden odahordott tök feje életre kelt. Mosolyokat vágtak, szemeikben fény lobbant, és egymás után kifarolták magukat a ládából, kerítésről, lépcsőről, hogy csatlakozzanak.
A szomszéd gyerekek is felfigyeltek a hangokra, s mikor meglátták Nandit, amint csillogó csizmáiban pördül és kering a langyos őszi szellőben, mind odagyűltek. A Varázscsizma egy-egy lágy mozdulattal hozzájuk is szólt, és mire kettőt pislogtak, már mindannyian táncoltak – boszik, vámpírok, múmiák, és egy igen lelkes pókember is.
Nandi csak nevetett. A sötétség, amit aznap estére képzelt, már nem ijesztette meg. A töklámpások fénye meleg volt, a tánc felszabadító, és a zene… olyan, mint egy régen elfeledett barát csendes éneke.
Mikor az éjfél közeledett, a csizma lassan, mint egy fáradt mesemondó, megállt. Nandi megértette: eljött a búcsú ideje.
– Köszönöm – súgta a csizmáknak. – Megmutattátok, hogy a halloween nem csak a rémisztésről szól. Hanem a vidámságról is. A közösségről. A nevetésről.
A Varázscsizma halk csengettyűszóval válaszolt, majd egy utolsó pördüléssel visszatért a padlásra, ahol halkan lecsendesedett.
Onnantól kezdve minden halloween estéjén Nandi és barátai újra meg újra együtt táncoltak. És bár a csizmát többé nem látták, a dalát mindig hallani lehetett, mikor gyermeki öröm és kacagás szőtte be az őszi éjszakát.
