Egyszer volt, hol nem volt, egy csendes gyerekszobában, ahol az ágy alatt porszemekből álló hegyek emelkedtek, a szekrény mélyén pedig ruhák suttogtak egymásnak, élt egy zoknipár. Pontosabban: egy zokni. A másik eltűnt.
A megmaradt zokni puha, kék volt, apró sárga csillagokkal. Egykor büszkén simult a párjához, együtt melegítették a gazdájuk lábát, együtt forogtak a mosógép vad táncában. Aztán egy napon, a centrifuga utáni nagy zűrzavarban, a párja nyomtalanul eltűnt.
– Hová lettél? – suttogta a kék zokni a szárítókötél alatt, miközben magányosan lógott. – Nélküled fél vagyok.
Napok teltek el. A zoknit dobozba rakták az „egyedül maradtak” közé. Ott hevert egy csíkos, egy pöttyös, egy túl kicsi és egy túl nagy zokni mellett. Mind más volt, mind magányos.
– Ne reménykedj – szólalt meg egy szürke zokni fáradt hangon. – A párok ritkán kerülnek elő. Itt maradunk, amíg ki nem dobnak.
A kék zokni összerezzent. Nem akart így végezni. Esténként a doboz sötétjében lehunyta képzeletbeli szemét, és felidézte a régi időket, amikor még ketten voltak.
Egyik délután azonban különös dolog történt. A doboz fedele kinyílt, és egy kéz belenyúlt. Nem a kék zoknit emelte ki, hanem egy másikat: egy piros zoknit, zöld levelekkel és apró fehér pöttyökkel. A piros zokni izgága volt, kissé bolyhos, és szemmel láthatóan nem illett senkihez.
– Szia – suttogta a piros zokni, amikor visszakerültek a dobozba. – Te is elvesztetted a párodat?
– Igen – felelte a kék zokni óvatosan. – Ő is csillagos volt. Te nem hasonlítasz rá.
– Tudom – nevetett a piros zokni. – Az én párom epres volt. Én meg… hát, ilyen lettem.
A kék zokni elhallgatott. Valami furcsa melegség járta át. Beszélgetni kezdtek. Meséltek egymásnak a mosógép forgatagáról, a gyerekszoba titkairól, arról, milyen érzés volt párban lenni. A nap végére már nem tűnt olyan sötétnek a doboz.
Másnap reggel újra kinyílt a fedél. A gyerek sietett, öltözni kellett. A keze belemarkolt a dobozba, és találomra kihúzott két zoknit: a kéket és a pirosat.
– Nem egyforma – mondta a gyerek anyukája bizonytalanul.
– Nem baj – felelte a gyerek. – Tetszenek együtt.
A két zokni összenézett. Amikor felkerültek a lábakra, kissé feszengtek.
– Furcsa – súgta a kék zokni. – Nem olyan, mint régen.
– Nem – válaszolta a piros. – De nem is rossz.
Ahogy együtt lépkedtek, felfedezték, hogy más-más módon melegítenek. A kék zokni nyugodt volt, egyenletes, a piros vidám és játékos. A lépések ritmusa összehangolódott, és a nap végére már természetesnek tűnt az együttlétük.
Este, amikor lekerültek, a kék zokni megszólalt:
– Azt hittem, csak az lehet párom, aki pontosan olyan, mint az, akit elvesztettem.
– Én is – mondta a piros zokni halkan. – De talán a páros nem az egyformaságtól lesz teljes.
A dobozban a többi zokni figyelt. A szürke zokni elmosolyodott.
– Talán még sincs minden veszve – mormolta.
Attól a naptól kezdve a kék és a piros zokni együtt járta a világot. Néha furcsán néztek rájuk, néha megdicsérték őket. Ők pedig megtanulták, hogy a különbségeik nem elválasztják, hanem kiegészítik őket.
És bár a régi párok emléke sosem tűnt el teljesen, már nem fájt. Mert rájöttek, hogy néha nem az elveszett darab tesz teljessé, hanem az, akit sosem kerestünk volna, mégis mellénk lép.
