A kert a domboldalban feküdt, ahol tavasszal a napfény úgy ömlött végig a virágágyásokon, mintha aranyporral hintené be a földet. A hóvirágok már elbúcsúztak, a nárciszok büszkén ringatták sárga fejüket, és a tulipánok is teljes pompájukban nyíltak. Volt köztük halvány rózsaszín, napsárga, hófehér és csíkos is.
A kert közepén azonban állt egy tulipán, aki annyira élénkpiros volt, hogy szinte lángolni látszott a zöld levelek között.
– Ó, bárcsak egy kicsit fakóbb lennék! – sóhajtotta minden reggel. – Túl piros vagyok. Mindenki engem néz.
A mellette ringó barackvirág-színű tulipán kedvesen felé fordult.
– De hiszen gyönyörű vagy! Olyan vagy, mint egy naplemente.
– Épp ez az – hajtotta le a fejét a piros tulipán. – Túl feltűnő. Nézd csak meg, milyen finom és elegáns a te színed! Én meg… én meg majd’ kiabálok!
Ahogy a szél végigsuhant a kerten, a többi virág is suttogva összenevetett. Nem csúfolódtak, inkább csodálattal figyelték élénk társukat, de a piros tulipán ezt nem így érezte. Azt hitte, mindenki rajta mosolyog.
Egy nap különösen erősen tűzött a nap, és a kert fölött zümmögés hallatszott. Egy méhecske érkezett, aranyló porral a lábán, fáradtan és céltudatosan.
– Melyik virág adhatna nekem ma finom nektárt? – dünnyögte magában.
A tulipánok izgatottan ringatóztak. A halvány rózsaszín kihúzta magát, a sárga büszkén csillogott. A piros tulipán viszont legszívesebben összecsukta volna a szirmait.
– Csak engem ne… csak engem ne… – suttogta.
A méhecske azonban egyenesen felé repült. Körözött körülötte, majd puhán megpihent a szirmain.
– Micsoda ragyogó szín! – zümmögte elragadtatva. – Már messziről észrevettelek. Pont rád volt szükségem.
A piros tulipán meglepetten rezzent.
– Rám? De hát… túl piros vagyok.
A méhecske vidáman nevetett.
– Túl piros? Épp ezért találtalak meg ilyen könnyen! Amikor fáradt vagyok, és gyorsan kell döntenem, a legélénkebb virág mutat utat. A te színed olyan, mint egy világító jel a kertben.
A tulipán szirmai mintha még fényesebben ragyogtak volna.
– Tényleg segítettem neked?
– Bizony ám – felelte a méhecske, miközben szorgalmasan gyűjtögetett. – A különlegességed ajándék. Nem minden virágnak kell egyformának lennie. Különben hogyan találnánk meg egymást?
A piros tulipán ekkor körbenézett. A többi virág nem nevetett rajta. Inkább elismerően hajlongtak felé.
– Látod? – súgta a barackvirág-színű szomszédja. – Mindannyian mások vagyunk. Ettől szép a kert.
Ahogy a méhecske elégedetten továbbrepült, a piros tulipán már nem próbálta visszafogni ragyogását. Büszkén emelte magasba fejét, és hagyta, hogy a napfény táncoljon élénk szirmain.
Aznap este, amikor a kertre csend borult, és az ég alján bíborba fordult a naplemente, a tulipán mosolyogva gondolt a történtekre. Rájött, hogy nem kell halványabbnak lennie ahhoz, hogy elfogadják. A színe nem hiba volt, hanem hívogató jel, amely utat mutatott annak, akinek szüksége volt rá.
És attól a naptól kezdve, valahányszor a szél végigsuhant a kertben, a piros tulipán nem sóhajtozott többé. Csak boldogan ringatózott, tudva, hogy a legélénkebb szín néha a legnagyobb ajándék.
