A hajnali pára még meg sem emelkedett egészen a fák koronájáig, mikor a piaci kofák sátrait lassan kezdték felverni a város szélén. Az őszi levegő meleg gesztenye és friss kalács illatával szivárgott szét a macskaköveken, és a tér közepére gondosan rakott tökkupacok fölött már ott nyüzsögtek a kíváncsi gyerekek. A legtöbben még nem is sejtették, hogy a harsány narancsszín héjak mögött egy titkos világ lüktet szinte észrevétlenül.
Mert ahogy a sárguló nap lassan átbillent a délutánba, a piac tövében megbújó tökök között apró, selyemruhás manók kezdtek mocorogni. Volt köztük hegyesfülű, pókfonál-kötényes, és olyan is, akinek kalapja egy dióhéjból készült. Az ujjuk hegyén falevélpírral festettek, cipőjük talpa pedig hangtalanul simult az avarhoz. Ők voltak a tökmanók, akiket az emberek csak mesének hittek – de minden ősszel, egyetlen estén valóban életre keltek.
– Itt az ideje, gyújtsuk meg a szíveket! – rikkantotta Morgóka, akinek a hangja olyan volt, mint mikor szél zörgeti a csutkát.
A legnagyobb tök hasában már napokkal ezelőtt kikaparták a lágy belsőt, és simára faragták belülről. Kerek lyukakat vájtak az oldalába, s a nyílások mögé különleges méhviasz-gyertyákat ilesztettek, melyeket illatos fűszerekkel itattak át.
– El ne feledd a fahéjat! – szólalt meg Perella, a legfiatalabb tökmanólány, miközben kecsesen fellépdelt egy guruló sütőtökre. – Nélküle nem tér vissza az Emlékező Fény!
Morgóka bólintott, s a gyerekek hangját, kiabálását már csak távoli susogásként hallották, mintha az egy másik világból jönne.
Ahogy a nap végleg lebukott a fák mögé, az első gyertya lángja fellobbant. Pontosan abban a pillanatban, amikor a legelső gyermek – egy szemüveges kisfiú, akinek piros sálja úgy lobogott, mint egy zászló – közelebb lépett a tökök kupacához.
– Anya, nézd! Valami világít! – kiáltotta, miközben szeme izgatottan kikerekedett. – Mi ez? Egy mese?
De az édesanyja csak elmosolyodott.
– Talán.
A tökmanók közben táncra perdültek. Lábuk alatt ezernyi diónyi mécses fénylett, és ahogy körbejártak, minden lépésüknél újabb láng gyulladt fel. A fények pattogtak, mintha apró csillagok hullottak volna a földre. A gyerekek meghatott csendben figyelték, ahogy az egész tér lassan fényárba borul, s mintha a tökök között apró árnyak suhannának tova – kicsik, sebesek, mintha mosolyognának is.
A fények nem csak világítottak – melegítettek is. Olyan melegséget hoztak, amit nem a láng adott, hanem az érzés, hogy valaki láthatatlanul is gondoskodik. Minden mécsesbe egy jókívánságot rejtettek a manók: békességet, barátságot, játékot, ölelést. Amikor a gyerekek hazaindultak, sokáig még visszanéztek, s titkon remélték, talán jövőre is eljön ez a különös este.
A tökmanók utoljára még fellobbantották a csendes lángot a legnagyobb tök belsejében, majd sóhajtva sapkájuk alá húzták fülüket. Eloltotta őket az éj, de bennük világított tovább a gyerekek öröme.
Mert ahol mosoly sarjad, ott mindig akad egy manó, aki fényt gyújt. Csak észre kell venni, ha ránk kacsint a tök héja mögül.
