A tökmező szélén, egy nagy, öreg diófa árnyékában élt Töpi, a töklámpás. Nem volt nagyobb egy kiscicánál, és világító arca inkább mosolygott, mint ijesztgetett. A többiek – a recsegve nevető, cakkos fogú lámpáscsalád – gyakran csúfolták.
– Hát te mitől leszel rémisztő, kis Töpi? – kérdezgették kuncogva. – Inkább világítanál egy babaházban!
De Töpit nem bántották a szavak. Ő más akart lenni. Nem az ijesztgetés, hanem a megnyugtatás lámpása. Tudta, hogy Halloween éjszakáján sokan félnek a sötétségtől – főleg a gyerekek –, és elhatározta, hogy ezen változtat.
Ahogy lenyugodott a nap, és az ezüsthold felkúszott az égre, Töpi óvatosan lepottyant a fa tövéről, és gyengén pislákoló fényével elindult az ösvény felé. A falu már sötétbe borult, csak egy-egy ablakból szűrődött ki reszketeg fény.
A templomkert szélén vékonyka hang sírdogált. Egy kisfiú kuporgott ott, bokáig érő boszorkányjelmezben – valószínűleg egy mulatság közepén veszhetett el.
– Hé, kis pajtás! – pislákolta halkan Töpi.
– Ki… ki van ott? – szipogott a kisfiú, és hátrahőkölt.
– Ne félj, én csak egy töklámpás vagyok. De olyan, aki nem ijeszt, hanem segít haza. Hogy hívnak?
– Marci vagyok – válaszolta a gyerek, és kicsit közelebb lépett.
– Én Töpi vagyok. A fényem gyenge, de elég ahhoz, hogy megtaláljuk a hazavezető utat – mondta, és ahogy beszélt, fénye egyre melegebben derengett.
Marci szorosan mögötte lépkedett. Ahogy haladtak a falu girbegurba utcáin, Töpi mesélt neki a fény titkáról.
– Tudod, Marci, a fény nem csak abból jön, ami világít. Az emberek szívében is ott van. Amikor jót teszel, mikor megvigasztalsz valakit, vagy csak mosolyogsz, az is világosság.
– Akkor… akkor anyukám is világít – mondta halkan Marci. – Mert mindig megsimogat, ha szomorú vagyok.
– Pontosan – bólintott Töpi. – És most, hogy eljuttassalak hozzá, nekem sincs más dolgom, mint világítani. Akkor is, ha kicsi vagyok.
Ahogy a házak ismert alakja rajzolódott ki a félhomályban, Marci már szinte futva ment Töpi nyomában. A kapuban ott állt az édesanyja, aggódó tekintettel, de amint meglátta a gyermekét, karját kitárva sietett elé.
– Marci! Hála az égnek!
Töpi megállt egy pillanatra az utca sarkán, és úgy világított, mint még soha. A gyerek szívében a félelem helyét öröm vette át, és a lámpás tudta, teljesítette küldetését.
Mielőtt a nap felkelt, Töpi visszasétált a többi töklámpáshoz. Azok már nem nevettek. Csodálkozva néztek rá, ahogy meleg fénye megnyugodva pulzált.
– Hát te hol voltál, Töpi? – kérdezte az egyik idősebb lámpás.
– Ott, ahol szükség volt rám. És képzeljétek… a félelem sötét, de a jószívűség olyan, mint a hajnal – suttogta.
Azóta is mesélik a faluban, hogy azon az éjszakán egy különös, mosolygós töklámpás vezette haza a kisgyereket, és hogy azóta minden Halloween estén a gyerekek nem csak édességet keresnek, hanem azt a fényt is, amely örökké világít a szívben.
