A dombok között megbúvó, napsütötte kis faluban élt két testvér, Bori és Marci. Egy udvarban nőttek fel, ugyanazt a cseresznyefát mászták, ugyanazon a patakparton kergetőztek, mégis, ahogy cseperedtek, egyre gyakrabban kaptak össze. Hol a piros biciklin vitatkoztak, hol azon, ki etesse meg a tyúkokat, s néha még azon is, ki üljön közelebb a nagymamához az asztalnál.
Egy tavaszi reggelen nagymamájuk különös ajándékkal tért haza a piacról. Óvatosan, két tenyerében tartva hozott egy halványkék tojást, amelynek héján aranyló pöttyök csillogtak.
– Ilyet még sosem láttam – suttogta Bori, és közelebb hajolt.
– Biztos csak festett – legyintett Marci. – A tojás nem lehet pöttyös arannyal.
Nagymama mosolygott, és a konyhaasztal közepére tette a tojást.
– Ez különleges tojás – mondta titokzatosan. – De csak akkor mutatja meg, miben különleges, ha szeretet veszi körül.
A gyerekek összenéztek.
– Ugyan már! – nevetett Marci. – A tojás nem érzi a szeretetet.
– Dehogynem – vágta rá Bori. – Csak te nem értesz hozzá!
Máris kezdődött a vita, amely egyre hangosabb lett. A szavak élesek voltak, mint a téli szél, és a levegő megfeszült körülöttük. A tojás mozdulatlanul feküdt az asztalon.
– Én vigyázok rá! – jelentette ki Bori.
– Nem, majd én! – felelte Marci.
Ahogy egymás szavába vágtak, egyszer csak halk, rezgő hang töltötte be a konyhát. Mintha egy távoli fuvola szólalt volna meg. A gyerekek elhallgattak.
A tojás finoman remegni kezdett, és tiszta, csengő dallam áradt belőle. Nem volt benne szó, mégis érthető volt: meleg, ölelő hang, amely emlékeztette őket a közös nevetésekre, a titkos búvóhelyre a cseresznyefa ágai között, és arra, amikor együtt építettek hóembert a kertben.
– Te is hallod? – suttogta Marci.
– Hallom – felelte Bori, és szemében könny csillant.
Ahogy a hang betöltötte a szobát, a gyerekek szíve meglágyult. Eszükbe jutott, mennyi mindent éltek át együtt, és milyen jó volt, amikor nem versengtek, hanem összefogtak.
– Sajnálom, hogy mindig veszekszem veled – mondta halkan Marci.
– Én is sajnálom – felelte Bori. – Nem akarok mindig haragudni.
Ahogy kimondták a bocsánatkérést, a dallam erősebb lett, vidámabb, mint egy tavaszi madárének. A tojás aranypöttyös héja melegen ragyogott, mintha apró napocskák gyúltak volna rajta.
Nagymama csendesen figyelte őket az ajtóból.
– Látjátok – szólalt meg végül –, a szeretet a legszebb muzsika. A tojás csak azt énekli vissza, ami bennetek van.
A testvérek óvatosan egymás mellé tették a kezüket az asztalon, a tojás köré. Nem vitatkoztak többé azon, ki vigyáz rá. Inkább együtt figyelték a csengő dallamot, amely most már nevetve, játékosan szállt a levegőben.
Attól a naptól kezdve, valahányszor vita támadt közöttük, elég volt a tojásra nézniük. Ha összefogtak, ha megértették egymást, a tojás újra dalolni kezdett. S a konyhában mindig ott csengett a szeretet muzsikája, emlékeztetve őket arra, hogy a legszebb harmónia nem a hangokból, hanem a szívek békéjéből születik.
