Egyszer réges-régen, egy lombos erdő ölelte völgyben, ahol a madarak éneke mindig lágyan simul a reggeli szélbe, s a patakok csendes sustorgása kíséri az álmosan ébredő virágokat, állt egy domb, amelyet mohaszőttes borított, s titkát csak azok ismerték, akik elég bátrak voltak nem kérdezni.
A domb oldalán, a sűrű páfrányok és az öreg tölgyfa gyökerei között egy keskeny, sötét nyílás ásított – mint egy álmos száj, amely éppen mesélni készül. Ez volt a titkos barlang bejárata. Ősidők óta ott rejtőzött, s csak a legcsendesebb lelkek vették észre. Mert ez a barlang nem hívogatta harsány hangon az embert – csak az hallotta hívását, aki figyelni tudott a madarak elnémuló csivitelésére, az avar roppanására, a saját lélegzetének súlyára.
Abban az időben, mikor a nappalok még hosszabbak voltak, s a nyár szinte beleolvadt az őszbe, egy maroknyi gyermek érkezett az erdő szélére. Barna, Balázs, Lili és Emma – négy kis kíváncsi szív, akiket az iskolai szünidő, no meg egy nagyapa rég elmondott meséje csalt az ösvényre.
A nagyapa, aki már a szemével is népmeséket súgott, egyszer régen ezt mondta nekik:
– Valahol az Éneklő-patak mentén van egy barlang, ahol egy kőoroszlán mesél. De nem úgy ám, ahogyan én – folytatta mosolyogva. – Ő csak akkor beszél, ha te nem kérdezed. Ha hallgatsz. Ha igazán figyelsz.
A gyerekek nem értették ezt akkor még. Hogy lehetne kérdés nélkül megtudni bármit is? De a gondolat beleült a fülük mögé, mint egy makacs pitypangmag, s most, hónapokkal később, elindultak felkutatni a barlangot.
Napokon át kutatták az erdőt. Szóltak, tanakodtak, vitatkoztak – hol lehet, merre induljanak, van-e egyáltalán ilyen hely? Aztán amikor már majdnem feladták, Lili egyszer csak megállt, és csendre intette őket. Halk nesz hallatszott: nem zörej, nem is hang – inkább Ős-Tölgy derűs sóhajtása lehetett, vagy az idő surranása a leveleken. A többiek követték a neszt, s a zaj helyére figyelve, végre megtalálták a barlangot.
Csak néztek be a sötét nyílásba, és egymásra pillantva úgy döntöttek: itt minden másképp működik, mint odakint.
Lassan, hangtalanul léptek be a barlangba. A falak hűvösek voltak, cseppkövek csillantak a halványuló fényben. Bent, a mélyén – mintha ott született volna a kő maga – ült a kőoroszlán.
Nagy volt, méltóságteljes, pofáján szél-simította barázdák időtlen derűt rajzoltak. Szemei zárva voltak, de úgy tűnt, tud róluk. A gyermekek megálltak előtte. Egy pillanatig Balázs szólni akart, de Emma finoman megfogta a kezét. És ekkor… valami megváltozott.
A barlangban nem történt semmi látványos – nem remegtek meg a falak, nem zendített hangszert a levegő. De a csend egyre mélyebb lett, mintha maga is mesélne. A gyerekek leültek, s úgy hallgattak, mint akik már nem a szavakra kíváncsiak, hanem azokra a dolgokra, amelyeket csak a szív hall.
És a kőoroszlán mesélni kezdett. Nem szájjal, nem hanggal – de minden gyermek lelkében egy-egy történet született.
Barna szinte látni vélte, hogyan nő ki a földből egy fa, hogyan beszélget gyökér és csillag.
Balázs egy madár röptét követte képzeletben, és rájött, hogy mennyi minden történik, ha egyszerűen csak megfigyelünk.
Lili a barlang falán átsejlő hajnalokat képzelt maga elé, és tudta, hogy a világ csendes részei is élnek.
Emma, aki mindig kicsit halkabb volt a többieknél, hirtelen úgy érezte, mintha a barlang maga ölelné meg őket – mondatok nélkül, de értve mindent.
Aztán a csend vékonyodni kezdett. A gyerekek felálltak, és mikor kiléptek a barlangból, a nap már alacsonyan járt az égen. Nem mondták, hogy „köszönöm”. Nem is volt rá szükség.
Az erdő, amelybe kiléptek, ugyanaz az erdő volt – és mégis más. És azóta, mikor kérdeznek valamit, ők gyakran előbb csak csendben maradnak. Mert megtanulták: a válasz néha nem a szóban rejlik, hanem a csendben, ami körülöleli.
Így lett a kőoroszlán meséje az ő történetük is – s aki figyelni tud, az bármikor meghallhatja, ahogy a barlang mélyén ma is hallgatva mesélnek.
