Volt egyszer egy aprócska falu szélén egy mohos tetejű, öreg pajta. A pajta mögött virágos rét hullámzott, tavasszal pitypang-arannyal, nyáron pipacs-pirossal, ősszel mézszínű fűvel borítva. A pajta egyik szegletében, puha szalmába fészkelve feküdt egy különös tojás. Nem volt nagyobb egy gyermek tenyerénél, mégis olyan titkot rejtett, amelyről az egész falu suttogott.
Ez a tojás ugyanis minden áldott nap más színben ragyogott.
Amikor a gazda kislánya, Lilla először észrevette, halvány rózsaszínben derengett, mintha a hajnal pírja költözött volna bele. Lilla gyengéden megérintette.
– Olyan, mint egy cukorka – suttogta elbűvölve.
Másnap azonban a tojás napsárga fényben izzott, mintha magába zárta volna a nyári napot. A harmadik napon mélykék lett, akár az esti égbolt. A falu népe csak csóválta a fejét.
– Biztosan varázslat – mondta a kovács.
– Vagy csoda – tette hozzá a pék felesége.
Lilla azonban észrevett valamit, amit más nem. Amikor nevetett a pajtában, a tojás élénk narancssárgára váltott. Amikor a gazda mérgesen csapta be az ajtót, mert elszökött egy tyúk, a tojás színe fakó szürkére tompult. Egy esős délutánon, mikor Lilla szomorúan üldögélt, mert a barátnője elutazott, a tojás mély, esőáztatta lilába burkolózott.
– Te az érzéseket mutatod – jött rá Lilla halkan. – Azt a sok mindent, ami körülötted van.
Attól a naptól kezdve figyelte a tojást. Ha a pajtában béke és jókedv uralkodott, a héja szivárványszínben tündökölt, mintha minden árnyalat egyszerre akarna mesélni. Ha vita támadt vagy bánat költözött a szívekbe, a ragyogás megfakult.
Egy napon nagy szóváltás tört ki a faluban. A gazdák összevesztek a rét határán, hangjuk messzire harsogott. A levegő megfeszült, mint vihar előtt az ég. Lilla a pajtába rohant. A tojás ekkor sötét, zavaros barnába burkolózott, szinte alig derengett.
– Ne félj – súgta neki a kislány, és két tenyerébe fogta. – Mindjárt jobb lesz.
Aztán kifutott a rétre, és tiszta, csengő hangon így szólt a felnőttekhez:
– Nézzetek egymásra! Olyanok vagytok, mint a felhők, amikor összegyűlnek. De a nap akkor is ott van mögöttük!
A gazdák elhallgattak. Először csak morogtak, aztán egyikük elnevette magát. A másik bólintott. A vita lassan elcsitult, mint mikor eláll az eső.
Amikor Lilla visszatért a pajtába, a tojás ragyogott. Nem csupán egyetlen színben, hanem mindegyikben egyszerre: piros, kék, zöld, arany és ibolya fénye játszott rajta, mintha maga a szivárvány költözött volna bele.
Abban a pillanatban halk reccsenés hallatszott. A héj megrepedt, és apró csőr bújt elő. Egy pelyhes, szivárványszínű kismadár kandikált ki, szemében csillogó értelemmel.
– Csip? – kérdezte kíváncsian.
Lilla nevetett, és könny csillant a szemében az örömtől.
A madár attól a naptól kezdve a faluban maradt. Nem kellett beszélnie, mert a tollai elárulták, milyen érzések lengik körül az embereket. Ha szeretet és kedvesség töltötte meg a szíveket, ragyogó színekben pompázott. Ha harag vagy bánat közeledett, színei figyelmeztetően elkomorultak.
Az emberek lassan megtanulták figyelni a madarat – és egymást is. Rájöttek, hogy az érzések éppoly láthatatlanok és mégis valóságosak, mint a szél, amely megmozgatja a búzát.
A pajta mögötti réten azóta is gyakran feltűnik egy apró, szivárványszínű villanás. És aki elég figyelmes, az tudja: a világ minden nap más színben ragyog, attól függően, milyen érzéseket engedünk szabadon benne.
