Egyszer volt, hol nem volt, a Hargita hegy lábánál, egy kis székely faluban, élt egy család: Áron bácsi, a felesége, Éva néni, és kisfiuk, Marci. A székelyek híresek voltak a szívből jövő vendégszeretetükről és szorgalmukról, de ebben az évben nehéz idők jártak a falura. A hó korán leesett, a termés nem volt bőséges, és sok családnak alig jutott valami az asztalra.
Közeledett a karácsony, de a hangulat csendesebb volt, mint máskor. A falu központi templomának harangja ugyan hívogatóan szólt, de az emberek a nehézségek miatt visszafogottan készültek az ünnepre.
Egyik este Marci az édesanyjával a konyhában ült, és szomorúan nézett ki az ablakon.
– Anyám, lesz-e idén karácsony? Nem látok fényeket, nincsenek énekek, és még a fenyőfánk sincs feldíszítve – mondta Marci.
Éva néni megsimogatta a fia fejét, és így szólt:
– Karácsony mindig lesz, fiam, mert a szívünkben hordozzuk. De ha valami különlegeset szeretnél, akkor talán egy régi székely szokás segíthet.
Marci érdeklődve nézett rá.
– Mi az, anyám?
– Van egy legenda a faluban – kezdte Éva néni –, miszerint, ha valaki karácsony estéjén a Hargita legmagasabb pontjára visz egy kis darabot abból, amit otthon talál, az ünnep varázsa visszatér a faluba.
Marci szíve hevesen vert. Másnap reggel az édesapjához fordult.
– Édesapám, felmehetek a Hargitára? Egy darab kenyeret viszek, és megpróbálom visszahozni a karácsony varázsát.
Áron bácsi először elgondolkodott, majd bólintott.
– Bátor vagy, fiam. De vigyél magaddal egy kis meleg teát és a subámat, nehogy megfázz.
A Hargita csúcsán
Marci aznap este elindult a Hargita felé. A hó vastagon borította az ösvényt, és a csillagok fényesen ragyogtak az égen. Az út nem volt könnyű, de Marci elszántan haladt előre. Amikor végre elérte a csúcsot, elővette a kis darab kenyeret, amit otthonról hozott, és letette egy lapos kőre.
– Kedves Hargita, hallgasd meg a kérésem – mondta Marci. – Hozd vissza a karácsony varázsát a falumba, hogy senki ne érezze magát egyedül ezen az ünnepen.
Ekkor különös dolog történt. A szél megszűnt, és a hold fénye egyetlen pontra esett, ahol Marci állt. A kő, amire a kenyeret tette, finoman izzani kezdett, és a hó szikrázni látszott körülötte. Mintha az egész hegy életre kelt volna.
Egy mély, de barátságos hang szólalt meg:
– A szeretet és a jószándék mindig meghallgatásra talál. Menj haza, fiam, és nézd meg, mi történik.
A falu csodája
Marci gyorsan leszaladt a hegyről, és mire hazaért, különös látvány fogadta. A falu minden házának ablaka fényesen ragyogott. Az emberek nevetve jöttek ki az otthonaikból, egymást ölelték, és ételt, italt osztottak meg. A templom harangja hívta az embereket, és mindenki együtt énekelte a karácsonyi énekeket.
Áron bácsi és Éva néni büszkén nézték Marcit, ahogy belépett az ajtón.
– Fiam, te hoztad vissza a karácsony varázsát – mondta az édesapja.
– Nem én, édesapám – felelte Marci. – A Hargita szelleme, de legfőképp a szeretet, amit mindannyian hordozunk magunkban.
Attól a naptól kezdve a falu minden karácsony estéjén megünnepelte a szeretet és az összetartozás csodáját, emlékezve arra, hogy a legnagyobb ajándék a szívből jövő jóság.
