A nap már alászállt az Északi-sark fölött, de a Mikulás műhelyében még javában folyt a készülődés. A manók szorgosan csomagolták az ajándékokat, Szikra, a legfiatalabb rénszarvas büszkén próbálgatta az új hámját, és minden sarkon valami fahéjas, mézeskalácsos illat keringett.
Ám ezen az estén valami különös történt. Amikor a Mikulás elővezette a szánt a szánváról, és meghúzta a rudakat, hogy ellenőrizze a csilingelő csengőket, azok néma maradtak.
– Ez lehetetlen! – morogta a Mikulás, szemüvegét megigazítva az orrán. – Ezek a csengők még sosem hallgattak el.
Rudi, a vezérrénszarvas odalépett, és óvatosan az orrával meglökte a szán elején lógó kis ezüstcsengőt. Semmi. Még egy kicsit megbökdöste, de az csupán némán hintázott a hideg levegőben.
– Olyan ez, mintha elfelejtettek volna énekelni – csóválta a fejét Szára, a legidősebb rénszarvas.
– Na de hát mitől hallgatnak el a csengők? – kérdezte Bimbó, az egyik manó, aggodalmas arccal.
A Mikulás mélyet sóhajtott, és megpaskolta a szán oldalát.
– Tudjátok, gyermekeim, ezek nem akármilyen csengők. Ezek a Csillagfény Csengők, mágikus hangjuk csak akkor szól, ha igazi szeretet lengi körül őket. Egykor az Égi Fényből kovácsolták őket az Első Tél idején.
– De hisz minden évben szólnak! – csattant fel Szikra. – Akkor mi lehet most a baj?
A Mikulás megvakarta hosszú, hótiszta szakállát, majd lassan megszólalt.
– Talán a hideg szív, vagy az elfelejtett melegség fagyasztotta meg őket… Talán túl sok volt idén a rohanás, a számolás, a pörgés-forgás, és elfeledtük, miért készítjük ezeket az ajándékokat. Nem a játékok, hanem a szív számít. A valódi öröm. A kedvesség. A szeretet.
Erre csend telepedett rájuk. A manók egymásra néztek, Szikra lehajtotta a fejét.
– Én ma reggel kiabáltam Fringgel, csak mert kicsit kiborított a festék – súgta.
– Én pedig türelmetlen voltam Csilingével, amikor nem találta a szalagot – vallotta be Bimbó.
A Mikulás kedvesen elmosolyodott.
– Na látjátok. De még nincs késő. Egy kis melegség, egy kis nevetés… egy simogatás, egy ölelés… próbáljátok meg.
Szikra óvatosan egy puha pofonnyalással megérintette a csengőt. Semmi. Bimbó lehunyta a szemét, és mindkét kezével finoman megölelte a szán rudját, közben halkan suttogott:
– Szeretettel, öleléssel, jósággal…
A csengő hirtelen meglibbent – és halkan, alig hallhatóan, de megcsendült. Egy vékony, csilingelő hang törte meg a csendet, mintha apró fagypelyhek koccantak volna össze.
A Mikulás szeme felragyogott.
– Ez az! Hallottátok?
– Csak akkor szól – mondta halkan Szára –, ha nemcsak a kezed, de a szíved is hozzáér.
A manók nevetve ölelték meg egymást, a rénszarvasok orra összekoccant, s a Mikulás gyengéden végigsimított a szán faragott peremén. A csengők egyre élesebben, ragyogóbban zengtek, míg végül teljes harangjátékot zendítettek: dallamot, amit csak az hall, aki hisz a szeretet erejében.
Aznap este, mire az első hópelyhek puhán földre szálltak, a Mikulás újra útra készen állt. A szán csillogott, a rénszarvasok ujjongtak a hóban, és a csillagfény szikrákat vert a csengők hangjára.
És a világban minden gyermek hallhatta – még ha csak a lelkével is – a varázslatos csilingelést, amely azt suttogta:
„A szeretet mindig megszólal, ha a szíved csendben figyel.”
