Magasan a felhők felett, ahol a szél szabadon fújt, egy fehér galamb szelte az eget. Nem volt akármilyen madár: a szabadság hírnöke volt, aki mindenhol ott járt, ahol az emberek szívében a bátorság és a szabadságvágy lobogott.
Egy nap a galamb messziről meglátta Magyarország zöld mezőit, kék folyóit és a piros hajnalpírt az égen. Érezte, hogy valami különös erő hívja ide, így leereszkedett a földre.
Ahogy szárnyaival suhintott, megérkezett egy kis faluba, ahol az emberek izgatottan készültek valamire. Fiatal férfiak és nők álltak sorban, kalapjukon kokárda díszelgett, kezükben zászló lengett. Egy öregember, akinek szemében bölcsesség csillogott, így szólt hozzájuk:
– Holnap harcolunk a szabadságért. De ne csak a fegyverekkel vívjuk meg ezt a csatát – a legnagyobb erő a szívünkben rejlik!
A galamb hallgatta őket, és tudta, hogy segítenie kell. Így hát, amikor leszállt a tér közepére, szárnyait kitárta, és egy lágy, de erős hang hallatszott:
– Ne féljetek! A szabadság azoké, akik hisznek benne!
A katonák és az emberek ámulva nézték a csodás madarat. Úgy érezték, mintha a galamb a lelkükbe látna, és bátorságot hintene a szívükbe.
A csata napján a galamb a magyar katonák fölött repült, és amerre elsuhant, ott a harcosok még erősebben, még bátrabban álltak ki igazukért. Bár a harc nehéz volt, tudták, hogy a szabadságért küzdenek, és ez a tudat soha nem halványult el bennük.
És amikor a harcok véget értek, a galamb tovább repült, de hagyott valamit maga után: egy örök üzenetet, amelyet azóta is őriz minden magyar szív:
„A szabadság nem csupán egy szó – az a hit, hogy soha nem adod fel, hogy mindig kiállsz azért, ami igaz és helyes.”
Azóta minden március 15-én, amikor a kokárdák felkerülnek, és a nemzet a szabadság hőseire emlékezik, a galamb szelleme ott repked a zászlók felett, és suttogja:
– Legyetek bátrak, mert a szabadság mindig azoké lesz, akik hisznek benne.
A szabadságot nem adják könnyen, de ha a szívünkben őrizzük, soha nem veszhet el.
