Az erdőszélén, ahol a harmatcseppek reggelenként gyöngysorként csillogtak a fűszálakon, élt egy apró, kíváncsi sün. Gömbölyded teste tele volt tüskékkel, de a szíve puha volt és nyitott a világ csodáira. Minden nap hosszú sétákat tett a réten, miközben orrocskájával megszimatolta a szél üzeneteit.
Egy tavaszi hajnalon különös dologra lett figyelmes. Ahogy a nap első sugarai végigsimították a mezőt, a pitypangok egyszerre bontották ki aranysárga szirmaikat.
– Nahát! – torpant meg a sün. – Mintha valaki jelt adott volna nekik!
Később, amikor a nap már magasabban járt, a fehér százszorszépek is kinyíltak, délután pedig a bíbor színű szarkalábak tártak karjukat az ég felé. Estefelé aztán, amikor a nap lebukott a domb mögött, a holdfényben illatos estike bontotta ki szirmait.
A sün leült egy lapos kőre, és komolyan elgondolkodott.
– Ezek a virágok tudják, mikor jött el az idejük. De honnan? Ki mondja meg nekik?
Másnap korábban ébredt, és elhatározta, hogy megfejti a titkot. Elbújt a harmatos fűben, és figyelte a nap útját. Észrevette, hogy a pitypang mindig akkor nyílik, amikor a napfény először éri a rétet. A százszorszép akkor tárja ki szirmait, amikor a meleg már átjárja a földet. Az estike pedig megvárja, míg a nappali hőség alábbhagy, és a levegő lehűl.
– Talán a nap az ő órájuk – suttogta a sün.
Harmadnap már nemcsak a fényt figyelte, hanem az árnyékokat is. Látta, hogyan rövidülnek délig, majd hosszabbodnak újra estére. Figyelte a méhek zümmögését, a madarak dalát, és észrevette, hogy minden élőlény a maga idejében teszi a dolgát.
Egy öreg tölgyfa, aki már sok tavaszt megért, mély hangon megszólította.
– Mit fürkészel olyan szorgalmasan, kis tüskés?
– A virágok titkát keresem – felelte a sün. – Honnan tudják, mikor kell kinyílniuk?
A tölgy lombja halkan susogott a szélben.
– Nem külön-külön tudják. Együtt tudják. A nap, a föld, a levegő és az idő mind súgnak nekik. Ők pedig figyelnek.
A sün szeme felcsillant.
– Akkor ez olyan, mint egy láthatatlan óra!
– Így van – bólogatott a tölgy. – A természet órája. Mindenkinek megvan benne a maga ideje és helye.
A sün még napokig figyelte a rétet, de már nem csupán a virágokat látta. Megértette, hogy a reggel a madaraké, a dél a méheké, az este a tücsköké. És rájött arra is, hogy neki is megvan a maga ideje: az alkonyat, amikor útnak indulhat, és csendben felfedezheti a világot.
Egy este, amikor az estike illata betöltötte a levegőt, a sün elégedetten sóhajtott.
– Nem kell sietnem, és nem kell késnem. Csak figyelnem kell.
Attól a naptól kezdve már nem csodálkozott, ha a virágok más-más időben nyíltak. Inkább örült annak, hogy részese lehet annak a láthatatlan rendnek, amelyben minden a maga pillanatában ragyog.
És miközben a hold ezüst fénye rávetült a tüskéire, a sün tudta, hogy a világ akkor a legszebb, amikor minden élőlény a saját idejében bontja ki a maga szirmait.
