Egyszer, egy őszi reggelen, mikor a nap első sugarai szelíden tapogatták végig az erdő aranyló lombkoronáját, az öreg tölgy egyik magas ágán egy különösen élénk színű levél billegett. A sárga levél más volt, mint a többi: apró sötét pettyek díszítették, és színei úgy vibráltak a fényben, mintha belülről ragyogna. A neve csak ennyi volt: Sárga. Legalábbis így hívták őt a többi levél, a gombák és a kismadarak.
– Meséld el újra, Tölgy papa, milyen a világ odalent! – kérlelte izgatottan a Sárga levél, miközben ráhajolt egy vékonyabb ágra, hogy jobban hallja az öreg fa mély, recsegő hangját.
– Ó, odalent minden más – mormogta lassan Tölgy papa. – A föld puha, mint az alvó cickányok bundája, és ott sétálnak a vaddisznók, akik úgy prüszkölnek, mint egy rosszkedvű felhő. Ott csobog a patak, amelynek vize friss és hűvös, mintha csillagok fürödnének benne éjszakánként.
A Sárga levél álmodozva lengedezett.
– Én is látni akarom! Ki akarok szabadulni a magasból! Elindulok, és megnézek mindent a saját szememmel!
Ekkor váratlanul egy őszi fuvallat érkezett. Lágyan suhintott végig a fán, végignyalt minden levelet, s megállt egy pillanatra a Sárga mellett.
– Hova-hova, kis levél? – kérdezte nevetve a Szél.
– Világot akarok látni! Elvinnél magaddal?
– Ha mersz, ugorj! – suttogta csintalanul a Szél, s mielőtt bárki megállíthatta volna, a Sárga levél elengedte az ágat, és belevetette magát a szellő karjába.
Először csak riszálva táncolt az ágak között, majd hirtelen zuhanva, de mégis könnyedén lebegett lejjebb és lejjebb. Minden forduló új világot mutatott: talajt-boldogpuha mohaszőnyegek, gombakalapok esernyőként védték a rovarokat, és a bokrok alján sündisznók szimatoltak a levelek között.
Egy bokor tövében puha zöld valami állította meg útját: egy mohapárna. A Sárga levél kecsesen rákuporodott, még zihált egy kicsit, majd nevetve szólt:
– Hűha! Az első megérkezés mindig ilyen izgalmas?
– Ha a Szél hoz, akkor bizony igen! – szólt ki egy vékony hang a moha alól. Egy apró zöld gyík kandikált elő. – A nevem Mázli. És te ki vagy?
– A nevem Sárga. Világot járok – felelte büszkén a levél. – Elindultam, hogy lássam, mi van odalent és túl az erdőn. Te már jártál messzebb?
– Egyszer eljutottam a patakig – bólogatott Mázli. – Ott minden csillog, és békalencsék ringanak, mint kerek apró csónakok.
Egy kis időre összebújtak, a levél hallgatott, Mázli mesélt, és a világ egyre tágabb és csodásabb lett. Aztán a Szél visszatért, felkapta Sárgát, és röpítette tovább.
Elhaladt egy kerti kerítés mellett, ahol egy öreg madárijesztő álldogált csendesen. A szalmakalapján megpihent egy kék cinke, aki épp dalolni készült. Mikor a levél rászállt a vállára, a cinke így szólt:
– Te egy levél vagy! Hogy kerülsz ide?
– Utazom. A világot szeretném látni, barátokra lelni.
– Akkor jó helyen vagy – csiripelte a cinke. – Itt a kert, ahol kora tavasszal virágillat tölti meg a levegőt, és a gyerekek kacagnak a fűben.
És a cinke elmesélt mindent: a rigók énekét, a giliszták titkait, a hajnal színváltását.
A Szél ismét megérkezett. A Sárga levél elbúcsúzott, és továbblebegett.
Útja során találkozott egy kisfiúval is, aki egy üres padra rajzolt krétával napocskát.
– Nézd, anya! Egy hulló levél! – kiáltotta boldogan, és elkapta a tenyerével. – Szép színed van. Itt maradsz velem?
A Sárga levél kicsit megrándult, aztán úgy döntött: talán egy kis időre meg is pihenhet.
Napok teltek el. Eső érkezett, hideg szelek, aztán hó. De a kisfiú minden nap megnézte a padon fekvő levelet, és mesét talált ki hozzá.
És a Sárga levél boldogan pihent: látott világot, szerzett barátokat – gíket, cinegét, kisfiút és mosolyt. Mert néha nem az számít, meddig repül az ember, hanem hogy közben kivel találkozik, és mennyi csodát vesz észre maga körül.
