Az eső apró csillagokként peregett alá a szürke délelőttből, amikor a sárga esernyő először maradt magára egy forgalmas belvárosi kávézó mellett, a bejárat melletti fogason. Gazdája – egy rohanó nő siető pasztellkabátban – elvitte a lattéját, de nem vitte el őt. A sárga esernyő visszanézett a kávézó üvegajtaján át, ahol gőz úszott a meleg fényekben, aztán egy széllökés meglibbentette, és óvatosan lesodorta a fogasról. Leheletnyi zuhanás után a földre ért, egy tócsába.
Valaki észrevette. Egy kisfiú, aki az édesanyja kezét fogva óvatosan lépdelt a vizes járdán, megakadt a fényes sárga szín látványán.
– Anya, nézd, egy napernyő! – kiáltotta örömmel.
A nő elmosolyodott, és lehajolt megnézni. Az esernyő egész volt, csak kissé sáros. Megrázta, kipattintotta, s a kupola azonnal kiröppent, mint egy napsugárral teli virág az esőerdő közepén.
– Valaki elvesztette – mondta, és körbenézett. De senki sem kereste.
Így került a sárga esernyő egy új háztartásba, és néhány nap múlva már ott volt az iskolai játszótér szélén, ahol a kisfiú az apukájával focizott. Amikor az eső váratlanul újra rákezdett, mindenki fejvesztve szaladt be a közeli fedél alá. A kisfiú viszont előkapta az esernyőt, és kinyitotta.
– Nézd csak, apu, olyan, mint a nap. Így már nem is bánom, hogy esik!
Az apuka elnevette magát. A sárga ernyő alatt összehajoltak, hogy megosszák a szárazságot. A sárga kupola szinte meleg fényt vetett az arcukra. De másnap, ahogy az iskolába mentek, valahogy a villamoson maradt.
Az esernyő ringott a jármű ablakánál, miközben a város arcvonásai elmázolódtak az esőcseppek tükrében. Végül egy idős bácsi szállt fel, aki alig észrevette, hogy a lába előtt ott pihent.
– Hát téged ki hagyott itt, kiskoma? – kérdezte halkan, és lehajolt érte.
Ettől a naptól kezdve a bácsi, aki mindig egyedül járt boltba és veszélyesen sokáig üldögélt padokon, mindig magával vitte a sárga esernyőt. Sétái alatt, ahogy a szürke felhők kirajzolták az eget fejfölött, az esernyő, mint egy kis darabka nap, világított körülötte.
Az emberek mosolyogtak rá az utcán. Egy kislány egyszer meg is jegyezte:
– Nézd anya, annak a bácsinak nap süt az esőben!
A bácsi szíve meleg lett ettől a mondattól, és attól kezdve rendszeresen kiült a folyópartra is, esőben, szélben, hóban. A sárga ernyő pedig mindig ott volt fölötte, mintha csak őrizné.
De egyszer, egy különösen szeles napon, a bácsi letette maga mellé egy padra, és ahogy elnézett a víz hömpölygésébe, egy hirtelen széllökés elragadta az ernyőt. Az ernyő előbb kétségbeesetten pörgött, majd, mint aki szívet vesz magán, felröppent a levegőbe, és átsiklott a város fölött.
Sokáig sodródott, míg végül egy lakótelepi erkély korlátjára akaszkodott. Ott találta meg egy fiatal lány, aki frissen költözött ide. Egyedül élt, alig ismert valakit a városban, és gyakran álldogált a szobájában hallgatva az eső dobolását az ablakon.
Most azonban, ahogy kezében tartotta a napsárga esernyőt, úgy érezte, valaki küldte neki – mintha a nap próbálna becsúszni az ő kis világába is. Másnap már vele sétált le a boltba, és a járókelők rámosolyogtak. Az esernyő virágként nyílt ki felette, ragyogó és vidám. Egy padhoz is leült vele, és ott észrevette, hogy egy másik nő is a közelben ül – szintén sárga esernyővel.
Elnevették magukat. A két ernyő egy pillanatra összeért.
Az emberek azt mondták: „Ott jön az a lány, aki szelet visz és napsütést az utcára.” Senki sem tudta pontosan, honnan van az esernyője.
De aki akár csak egyszer is beállt alá, tudta, hogy ez nem akármilyen esernyő. A sárga ernyő mindig ott bukkant fel, ahol szükség volt egy kis világosságra az esőn át. És bár sok kezet megjárt, sosem kopott meg. Mert minden egyes mosoly, amit kiváltott, csak fényesebbé tette a kupoláját.
És a sárga esernyő ment tovább. Csendesen, észrevétlenül, ahogyan a jó dolgok szoktak megérkezni.
