A dombok között, ahol tavasszal úgy ült meg a napfény a réteken, mintha aranyporral hintették volna be a füvet, állt egy öreg cseresznyefa. Törzse repedezett volt, ágai messzire nyúltak, mint egy jóságos öreg karjai, s amikor virágba borult, olyan lett, akár egy felhő, amely elfelejtett továbbúszni az égen.
Egyik tavaszon, amikor a szél még hűvösen bújt be a kertek alá, egy fényes tollú rigó érkezett a fához. Vidáman billegett az ágon, körülnézett, aztán megszólalt:
– No, te aztán szép hely vagy. Árnyékod is van, virágod is van, s még a nap is előbb köszön neked, mint másnak.
A cseresznyefa levelei finoman összesúgtak.
– Maradj nálam, kis rigó – felelte a fa. – Én megőrzöm a fészkedet, te pedig töltsd meg dallal az ágaimat.
A rigó maradt. Fészket rakott két hajló ág közé, s attól a naptól fogva minden reggel olyan tisztán énekelt, hogy még a harmatcseppek is mintha figyelmesebben csillogtak volna a fűszálakon. Mire a virágokból pirosló cseresznye lett, már mindenki ismerte őket a környéken: az öreg fát, amely bőkezűen kínálta gyümölcsét, és a rigót, aki dalával köszönte meg az otthont.
Nyár végén azonban a rigó egyre gyakrabban nézett dél felé.
– Menj csak – susogta a fa. – Tudom, hogy télen más vidék vár rád.
– Visszajövök – mondta a rigó, és apró mellét kidüllesztette. – Pontosan ide. Hozzád.
A fa nem felelt, csak egy levél puhán a fészekre hullott, mintha áldását adná rá.
Így telt el sok esztendő. Tavasszal a rigó mindig visszatért. Néha később, néha korábban, de sosem felejtette el az öreg cseresznyefát. Elmesélte neki, merre járt, milyen tengert látott, milyen különös csillagok alatt aludt, s a fa minden alkalommal ugyanolyan türelemmel hallgatta, ahogyan a föld hallgatja az esőt.
– Látod azt a hegyet? – kérdezte egyszer a rigó.
– Látom.
– Azon túl is jártam.
– És mégis visszajöttél.
– Mert az ember… vagyis a madár szíve is tudja, hol van az otthona.
Aztán jött egy tavasz, amikor a fa nem virágzott olyan dúsan, mint régen. Az egyik ága szárazon meredt az égnek, a kérgén mélyebb barázdák futottak végig. A rigó, amikor megérkezett, sokáig hallgatott.
– Elfáradtál? – kérdezte halkan.
– Egy kicsit – susogta a cseresznyefa. – Sok telet álltam már ki. A szelek erősebbek, mint voltak, s a föld sem tart olyan biztosan, mint régen.
A rigó attól a naptól fogva nemcsak énekelt. Reggelenként apró magvakat csipegetett össze a fa tövéből, mintha rendet rakna körülötte. Ha hernyót talált a leveleken, gyorsan elkapta. Ha nagy szél jött, a fa belső ágain húzódott meg, mintha puszta jelenlétével is erőt adhatna.
Nyár derekán vihar kerekedett. Az ég sötét lett, a szél úgy rázta a cseresznyefát, hogy még a legerősebb ágak is recsegtek.
– Repülj el! – kiáltotta a fa. – Keresd a nádasokat, ott nem érsz veszélybe!
De a rigó makacsul kapaszkodott.
– Te is megőrizted a fészkemet annyi éven át. Most én maradok.
A vihar egész éjjel tombolt. Mire hajnalra elvonult, a kert csupa letört gally és szétszórt levél volt. A cseresznyefa egyik nagy ága leszakadt, de a törzse állt. Fáradtan, megtépázva, mégis állt.
A rigó a legmagasabb megmaradt ágra szállt, kirázta tollából az esőt, és énekelni kezdett. Olyan tisztán zengett a hangja a vihar utáni csendben, hogy az első napsugár éppen rá esett.
A fa lassan megmozdította leveleit.
– Visszajöttél. Maradtál is.
– Mert a hűség nemcsak azt jelenti, hogy újra megtaláljuk egymást – felelte a rigó. – Hanem azt is, hogy nem fordulunk el, amikor a másiknak szüksége van ránk.
Attól fogva a cseresznyefa már kevesebb gyümölcsöt hozott, de minden tavasszal kivirágzott egy kicsit. A rigó pedig minden évben visszatért hozzá. A kertben élők azt mondták, nincs is szebb látvány a világon, mint amikor az öreg fa fehér virágot bont, s az első ágon ott ül a rigó, mintha maga a hűség kapott volna szárnyakat.
