Egyszer, messze északon, a hófödte Lappföld végtelen fenyveseinek ölelésében, ott, ahol az éjszakai égbolt táncoló fényekkel játszik, élt egy kis rénszarvas. Verbéna volt a neve, és még egészen fiatal volt – az első telet töltötte a Mikulás farmján, ahol a szánhúzók nevelkedtek.
Verbéna bundája selymesen puha volt, szeme sötétbarna, kíváncsi, és hosszú szempillái úgy rebegték be a hópihéket, mintha csak tündérpor hullna belőlük. Csak egyetlen dolog különböztette meg őt a többi rénszarvastól: a nyakában csillogó, ezüstösen fénylő csengő, amit valamiért sosem hagyott megkondulni.
A többi kis rénszarvas gyakran ugrándozva versenyzett a friss hóban, a csengőik pedig vígan csilingeltek, ahogy nekilódultak. Verbéna azonban mindig a háttérben maradt, finoman lépegetett, mintha attól tartana, hogy ha megmozdulna, a hang hallatán valami rossz történne.
– Miért nem csilingelsz velünk? – kérdezte tőle egy reggel a játékos Buckó, egy kis kan rénszarvas, akinek mindig beakadt valami a szarvába – hol egy fenyőág, hol egy cukorpálca.
– Mert… mert az én csengőm furcsán szól – rebegte halk hangon Verbéna, elfordítva tekintetét. – Egyszer, amikor kipróbáltam, az egyik idősebb rénszarvas nevetett. Azt mondta, olyan, mint egy nyikorgó ajtó.
Buckó értetlenül vakarta meg a fülét.
– De hát mindegyik csengő másképpen szól!
Verbéna csak megrázta a fejét, és még óvatosabban lépkedett. A napok teltek, a Mikulás szorgosan készült az ünnepre, a manók csomagolták az ajándékokat, a rénszarvasok gyakorolták a repülést. Verbéna sokáig csak a földön figyelte társait, s ha valaki azt javasolta, hogy csilingeljenek együtt, ő udvariasan visszahúzódott.
Egy estén azonban, mikor a Mikulás a pajtába lépett, megállt Verbéna mellett, és így szólt:
– Tudod, minden csengő egyedi. Akárcsak minden rénszarvas. A te hangod is része a zenének, amit az égben hallani. Mi lenne, ha ma este segítenél nekem meghallani?
Verbéna nagy szemekkel nézett fel rá. A Mikulás szemei melegen csillogtak, mosolya szelíd derűt árult el.
– De ha furcsán cseng? Ha nem illik bele a többieké közé?
A Mikulás leguggolt hozzá.
– A leghidegebb téli éjszakában is egy különös hang lehet az, ami felébreszti valakiben a reményt… Lehet, hogy éppen a te csengőd hangja az, amit valaki odalenn már régóta vár.
A kis rénszarvas mély levegőt vett. Remegő lábakkal, de bólintott. A Mikulás megsimogatta az orrát, majd hátralépett.
– Próbáld csak meg!
Verbéna lehunyta a szemét, és lassan megrázta a fejét. A csengő először halkan szólt: nem nyikorgott, nem zörgött. Inkább mint egy harmatcsepp, ami egy kristálypohárba hull. A hangja finom volt és lágy, mint egy titkos altatódal, amit csak a szél tud újraénekelni.
A pajtában elcsendesedett minden. Még a manók is megfordultak az ablakban.
– Na tessék – csettintett a Mikulás elégedetten. – Ez az egyik legszebb hang, amit valaha hallottam.
Verbéna szinte nem hitt a fülének. Körbenézett, és látta, hogy a többi rénszarvas mosolyog. Buckó pedig lelkesen bólintott.
– Ugye mondtam! Minden csengő más! De ez valami nagyon különleges!
Attól a naptól kezdve Verbéna nem rejtette el a hangját. Amikor a Mikulás szánja felemelkedett az égre, és a rénszarvasok csilingelése betöltötte a világot, egy finom, gyöngyöző hang emelkedett ki a többi közül – és minden gyermek szíve egy pillanatra megrezdült tőle.
Mert Verbéna végre elhitte, hogy az ő hangja is ajándék – olyan, amit a világ csak tőle kaphat meg.
