Egyszer egy rác* ember kiment az erdőbe, ott egy fa alatt tüzet rakott, s kolbászt sütött. Mi dolga akadt, mi nem, leteszi a kolbászt, félremegy, s azalatt odavetődött egy róka, fölkapta a kolbászt, s elszaladt vele.
Nekiáll a róka, hogy megegye a kolbászt, s abban a pillanatban leröppen egy szarka, kikapja a kolbászt a róka szájából, s fölrepül vele egy fa tetejére. Szalad a rác a kolbász után, s hát látja, hogy ott fityeg a szarka csőrében. Gondolkozik, mit csináljon, hogy a kolbászt visszakapja.
Ő bizony – gondolja magában – levágja a fát. De megint mást gondol, azt gondolja magában, hogyha a szarka meglátja a fejszét, elrepül. Fogja magát, a fejszét a háta mögé dugja, s felkiált a szarkának:
– Dáj szarkica, kalbászica, nincsen nálam szekerica. (Add ide, szarkácska, kolbászocskát, nincsen nálam fejszécske.)
Hanem a szarkának több esze volt, mint az embernek, s úgy elrepült a kolbásszal, hogy hűlt helye sem maradott.
Ha a szarka el nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna.
(Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 2. kötet)
*Rác: régen a Magyarországon élő szerbeket, horvátokat hívták rácnak – a szerk.
