Valahol messze, a Korallzátonyok Kéklő-öblében élt egy Olgi nevű polip. Nem volt se túl nagy, se túl kicsi, de rendkívül ügyes csápjai voltak, és egy ennél is fontosabb tulajdonsággal bírt: imádott főzni. Miközben a többiek tengeri tollasozással vagy tintafelhő-fújó versenyekkel töltötték idejüket, Olgi a kagylóhéjból és moszatzsinegből rögtönzött konyhájában kavargatta a tengerisólevesét, töltötte a vízibogyócskás algatekercset, és habosra verte a buborékkrémet.
Egy nap Olgi úgy döntött, ideje megosztani másokkal is a gasztronómiai csodáit. Így hát csápjait összeszedve megnyitotta a Tenger Íze nevű strandbüféjét a homokos padka szélén, ahol halak, rákok és tintahalak várták a naplementét. Kagylóasztalok, tengeri csigákból készült lámpások és egy algafüggöny tette még hangulatosabbá a kis helyet.
Az első nap máris remekül indult.
– Kérnék egy adag csápburgert extra moszatmártással! – toppant be egy hatalmas rája.
– És nekem egy buborékkoktél kellene, de tengeridióval, ha lehet – kérte egy tengeri csikó, miközben a farkával játékosan csavart egy szalvétát.
Olgi egyszerre sürgött-forgott nyolc csápjával, úgy dolgozott, mint egy zenemű dirigense. Hamar híre ment a büféjének, és estefelé már sor kígyózott a homokpadka mentén.
Ám amikor a harmadik napon a nap búcsút intett, egy sötét felhő lopózott a nyílt víz fölé. Előbb csak morrantotta az eget, majd a hullámok a kis hínárfák fölé csaptak. Vihar készült – és nem akármilyen.
A vendégek gyorsan eloszoltak: a rákok hátravonultak a kövek közé, a halak mélyebb örvényekbe suhantak, és Olgi is reszketve húzta le az algafüggönyt.
A tenger hirtelen zord arccá változott. A hullámok kitépték a kagylóasztalokat a homokból, fölborították az algaleveses fazekakat, és még a buborékkoktélos edényt is megcsavarták.
Olgi összekuporodva figyelte a szél tombolását. Az egész büféje – az álma, a szíve-lelke – darabokra hullani látszott.
Amikor reggel újra elcsendesedett a víz, és a nap halványan megcsillant a tajték maradványain, Olgi lassan kiúszott a törmelékek közé. Kagylólapok, összegyűrt hínár, elázott menük sodródtak körülötte.
Egy könnycseppet engedett ki, ami a tengerbe veszett, mint egy szomorú gyöngy.
Ám ekkor hátulról valaki finoman megbökte.
– Tudsz valamit kezdeni a lapátollómmal? – kérdezte félénken a rája.
– Hoztam új menülapokat – csacsogott a tengeri csikó, farka végére tűzve egy szárított korallpapírt.
– Mi lenne, ha újraépítenénk? – mordult egy rák, miközben a hátára emelt egy kagylópadot, amit a vihar vitt messzire.
Olgi meghatódva nézett körbe. Egyetlen szó sem jött ki a csőréből, csak apró buborékokat fújt, de azokból mindenki értette: “Köszönöm.”
Így hát újra nekiláttak együtt. A Tenger Íze új formát öltött, még szebb lett, mint előtte. Volt most már viharálló hínártető, dupla erősítésű buborékfáklya, sőt egy mentőalgaszőnyeg is, pont arra az esetre, ha a tenger újra haragossá válna.
És persze Olgi főztje még ízletesebb lett, mert már tudta: az igazi finomság nem csak a fűszereken múlik, hanem azokon is, akik velünk együtt lakják a mély tengert.
Köszönöm szépen