Csipesz a gesztenyefa odvában lakott, egy vastag csigahéjból készült ágyikóban, amit anyukája készített még évekkel ezelőtt. Barna-fehér csíkos lábai voltak, és csillogó fekete szemei, amik kíváncsian fürkészték a világot, de soha, soha nem a hálószövéssel voltak elfoglalva.
– Miért kéne nekem hálót szőnöm, anya? – kérdezte egy reggel, amikor a harmatcseppek még gyöngyként csillogtak a faleveleken.
– Azért, Csipesz, mert minden rendes pók sző hálót. Abban alszunk, abban fogunk élelmet, és abban gyönyörködünk – magyarázta az anyja, miközben épp egy szabályos körformát kanyarított az egyik ágról lecsüngő szálon.
– De nekem ez unalmas. Mert csak kör meg kör meg kör, mindig ugyanúgy! Unom! – fújta a pókfiú, és felmászott a fa legmagasabb ágára, hogy onnan megfigyelje a madarakat és a repülő bogarakat.
Így teltek a napok. Míg a többi pók szorgalmasan dolgozott, finom mintákat szőttek reggeltől estig, Csipesz napozott a falevelek közt, és arról álmodozott, hogy egyszer majd ő lesz az első pók, aki megtanul repülni.
Egy langyos, szellős délután, amikor az erdő csendjét csak a méhek zümmögése és egy távoli harkály kopácsolása törte meg, Csipesz a rét szélén sétálgatott. A napsütés meleg volt és vibráló, és a virágok illata messzire szállt.
Akkor vette észre a pillangót.
Csodálatos kis jószág volt: kék és lila szárnyai úgy tündököltek, mintha egy festő álmodta volna őket a reggeli harmatra. Ám a szépség nem volt most fontos: a pillangó vergődött. Egy erős széllökés a virágok fölé emelte, majd egyenesen a mély, hideg patak felé sodorta. Hiába verdesett, a levegő nem kímélte. Csipesz csak állt, tágra nyílt szemekkel.
Nem messze tőle, a faágakról egy félkész pókháló lógott. Egyik sarka előző nap készülhetett, amikor anyja ráparancsolt, hogy legalább próbálja meg. Csipesz akkor csak fél szívvel dolgozott rajta, majd odébb állt unatkozva. Most azonban másként nézett rá.
– Ha be tudnám fejezni… talán… – gondolta, és már szaladt is. Próbálta felidézni, mit mutatott az anyja: hogyan kell a szálakat rögzíteni, hogyan kell a feszítést számolni, hol csomózzon, hol hagyjon úsztatót.
A pillangó csapongva, viharverte szárnyakkal egyre közelebb került a vízhez. Már alig bírt repülni. És akkor…
Csipesz utolsó mozdulatként megkötötte a keresztfonalat, és fél szemmel figyelte, ahogy a pillangó zuhan – pontosan a hálóba!
A fonalak megremegtek, megpendültek, de megtartották. A kis pók odarohant.
– Ne félj, jól vagy? – kérdezte, miközben óvatosan megbizonyosodott róla, hogy semmi sem szakadt el.
– Köszönöm… – pihegte a pillangó. – A szél… majdnem elsodort. Ha nincs ez a háló… nem tudom, mi lett volna.
A kis pók ekkor valami furcsát érzett. Nem volt unalom. Nem volt nyűg. Hanem valami büszkeségféle. Valami melegség belül.
Hazafelé menet már csak hálókban gondolkodott. Milyet készítsen holnap? Lehetne csavart mintás, lehetne napraforgó alakú… vagy akár olyan, mint egy falevél.
Aznap este, mikor az anyja meglátta, hogy Csipesz szinte táncolva sző, csak ennyit mondott:
– Na tessék. Most már tudod, hogy a háló nemcsak fonalból van, hanem bátorságból is.
És Csipesz elmosolyodott.
Mert ebben a pillanatban már nem repülni akart. Hanem a legszebb hálót szőni az egész erdőben.
