A Télapó dolgozószobájában csend ült a levegőn, csak a kandallóban pattogó tűz hangja hallatszott. A manóműhely már készült a nagy napra: csillogó díszek szikráztak a mennyezetről, fahéj és mézeskalács illata lengte be a levegőt, s a manók szorgalmasan csomagolták az ajándékokat. A Télapó épp egy csésze forró kakaóval ült íróasztala mögött, amikor megvakarva a fejét véletlenül lelökte piros sapkáját a fejéről.
A sapka, mintha önálló életre kelt volna, puhán esett le az asztal szélére, ott kicsit megpihent, majd egy hirtelen szellő meglibbentette, s már gurult is tovább a padlón. Átsiklott egy fonalköteg mellett, hátraesett egy diócsészébe, aztán kiugrott onnan, és már suhant is kifelé a műhelyből.
A folyosón épp egy panaszos hang szólt.
– Ejnye, ez a piros festék megint kifogyott! – nyögte Matyesz, a festőmanó, aki az ajándékok színezését végezte.
A sapka hirtelen megállt, megrezzent, majd a festékesládák felé kanyarodott. Bepattant az egyikbe, s mikor Matyesz észrevette, kíváncsian kikapta onnan.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte, ám abban a pillanatban rájött: a sapka aljában egy kis rejtett csövecske volt, s abban kiadós piros festék. Csodálkozva kiöntötte a kincset egy palettára, s lelkendezve kiáltott fel. – Ez megmentette a napomat! Köszönöm, különös kis sapka!
A sapka se szó, se beszéd, odébb siklott, s kanyarogva folytatta útját. Amikor elérte a játékszobát, egy kis manólány, Ficánka pityergett az egyik hokedlin.
– Miért sírsz? – kérdezte Szilánk, a fafaragó, közelebbről.
– Eltört a hintalovam farka, és most nem készül el a kislány karácsonyra! – zokogta Ficánka.
A sapka könnyedén felugrott az ablakpárkányra, onnan le a földre, s épp Ficánka mellett ért földet. A kis manó kíváncsian lehajolt érte, s ahogy a sapkát kezébe vette, észrevette, hogy a sapka közepén egy apró zseb nyílt ki, benne egy tökéletesen faragott farokdarabkával.
Ficánka szeme kikerekedett.
– Ez pont a hintalovamra illik! Ez varázslat!
S már szaladt is a kis darabbal, hogy beillessze az alkatrészt. A sapka apró örömhangot pendített a pomponjában, majd továbbgurult.
Amint beért a rénszarvasistállóba, egy szélösztökélte kócsag tolla a levegőbe röppent, s a sapka hozzáért Rozmár, az egyik fiatal rénszarvas orrához. A kis rénszarvas nyögött, mozgatni próbálta a patáját, de csak biccentett.
– Megcsúsztam a jégen, sajog a bokám – sopánkodott.
A sapka mintha értette volna, pomponja felizzott, s hirtelen belsejéből egy melegen gőzölgő jégpakolás csúszott ki, épp Rozmár bokája mellé.
– Hű, ez pont jólesik – mosolygott a rénszarvas. – Köszönet, sapka!
A sapka immár kissé porosan, ám elégedetten gurult tovább a műhely legfelső szintjére, ahol a Télapó már izgatottan kereste.
– Hogyhogy eltűntél, kedvesem? – suttogta, amikor megpillantotta a kopott kis sapkát a kandalló peremén.
Amint a Télapó kezébe vette, érezte, mintha egy meleg szív dobogna benne. A sapka finoman megszórta a vállát falevél-illatú emlékekkel, halkan suhintott a pompon és mindenki, akinek segített, rövid időre felbukkant a kandalló tüzében, búcsút intve neki.
– Úgy látszik, ez a sapka nemcsak melegen tart, hanem jóságot is oszt – morogta mosolyogva a Télapó, s büszkén tette vissza fejére.
Attól a naptól kezdve, mikor csak felvette azt a bizonyos piros sapkát, a manóműhelyben minden kicsivel könnyebben ment, s a karácsonyi varázslat valahogy mindig vele maradt.
